Hosszan tudnék írni az én kedves hegyeimről. A hegyek, amik valahol a Sebes-Körös völgyénél kezdődnek, talán Réven, talán Sonkolyoson, és folytatódnak át a Vigyázó fele, át a Bocsászán keresztül le Biharfüredre és onnan a Papok feredőjén keresztül megint ki a gerincre, a Horgas-havason keresztül le a Szamos-bazárhoz és Pádishoz, s onnan át egészen az Aranyos völgyéig és fel a Nagy Biharig. Ezek mind az én kedves jó hegyeim, amiket annyira szeretek... Sokat tudnék mesélni, kirándulásokról, túrákról, emlékekről. De ezt meghagyom máskorra, talán ha majd egyszer személyesen találkozunk, Kedves Látogató... Mégis, nem hagyhatom bevezető nélkül az én hegyeimet, és valami szépet szeretnék nektek elmondani. És ekkor eszembejut Kós Károly. "A havas". Leveszem a könyvet a polcról, elolvasom. Csak az elejét és a végét. A legszebb részeket. És ráismerek, igen, ráismerek az én hegyeimre. Ezekre a szép(en lassan öregedő) hegyekre...

S hiába keresem elektronikus változatban, nem találtam sehol a nagy internetben, így a gyors "kopi-pészt" koppintás nem jött be. Elkezdtem hát begépelni jómagam, majd Réka segített diktálással és írással - ezúton is köszönöm Neked! :-)

Fogadjátok nyitott szívvel ezt a rövidke, 1930-ban született írást, Kós Károly tollából...

 

Kós Károly - A havas

(részlet)

Vidám és fiatal volt ez a havas ezer és ezer esztendő óta. Kifogyhatatlan volt és jóságos. Így tudta ezt minden: emberek és állatok, vizek és mezőségek és a véghetetlen, nagyságos erdőségek: a nyírfaerdők és a bükkösök az aljban, a fenyvesek fenn a hegyen és a fenyőnél is feljebb az ormokon a görcsös ágú, kesernyés gyantás gyümölcsű gyalogfenyő-rengetegek. A medve nem győzte legelni a málnát és áfonyát, a farkas nem tudta kipusztítani a nyulat és őzet, a barna barátkeselyű lomhára hízott, zsírosra a fenyőrigó meg a siketfajd, és kövér pisztrángot halászott a róka. Zsendüléstől hóhullásig sűrű fűben legelt a juh meg a marha és a ló, s télire annyit kaszálhatott az ember, amennyit csak bírt a dereka. Vidámak és bőségesek voltak a vizek, akik itt születtek, és innen futottak le a messze világba, ahol az emberek verejtékezve túrják és kínozzák ezt az öreg földet.

Vidám és mindig fiatal volt az ezeresztendős nagy ösvény, aki a rekiceli völgy végéből kanyarodik fel a hegygerincre, és mindenütt a füves, zöld gerincen, magasabban minden erdőnél és minden gyalogfenyőnél kígyózik csúcstól csúcsig, nyeregtől nyeregig, Stîna de Valéig és onnan végig a Bihari-hegyháton a Găina-tetőig. Ezeresztendős ez az ösvény, akit emberek bocskora és lovak patája taposott ki, és aki mégis puha és sima maradt, mint a téli medvebunda. Hatalmas és szép ösvény ez, a leghatalmasabb ezen a mi havasunkon, anyja minden többi ösvényeknek, akik belőle kiszakadva jobbra és balra vezetnek le a völgyekbe, ahol már emberek élnek, és ahol utak vannak. Keskeny, játékos, fiatalosan soványkás völgyi utak, amik a harsogó zöld vizek mentén kígyóznak a messze lenn való városok felé.

Időtlen idők óta egyformán élő volt az erdő. És nagy volt, temérdek nagy. Egyetlen volt a rengeteg a Jára vizétől a bihari Budurászáig, és szakadatlan volt a Sebes-Köröstől a Fehér-Körösig. Végtelennek és örökkévalónak tudta mindenki a fenyvest, kiapadhatatlannak, halhatatlannak.

Mert mindig több, mérhetetlenül több volt, mint amennyi kellett belőle az egykor itt való életnek.

Hogy a régi időkben ki gazdáé volt ez az irdatlan nagy havas, nem tudom. De azt igen, hogy apám ifjúkorában a Fekete-Köröstől a Dregánig és a Crăciunig meg a Călineasáig a váradi román püspöké volt. Onnantól a Vurvurás-tetőig le Rekicelig és a Béles torkáig s fel a víz mellett Tyikáig és az Apa Caldă mentén a gróf Bánffy-komposszeszorátusé (* családi birtokközösség). A Meleg-Szamos és Béles menti havas a valkói nemes közbirtokos atyafiságé volt, a Jára és Aranyos-vidéki rész az Andrássy grófoké. És ami temérdek ezen kívül Gyulától Abrudig és a Vulkánon túl is a Fehér-Körösig terpeszkedett, az mind-mind a fiskusé (* államkincstár) volt. Ezeké az öt gazdáké volt több mint félmillió holdon minden hegy és völgy, minden erdő, legelő és kaszáló, minden víz és minden kőszikla. Övék volt minden falu és minden lunka és minden ember is az övék: férfi, asszony, gyermek és fehér hajú görbe vénség is.

Az öt nagygazdákon kívül tudomásom szerint volt ugyan még – beékelve a valkói nemes atyafiak és a Bánffy-komposszeszorátusé közé – valamelyes erdőrészecskéje a gyerőmonostori Kemény és Kabos nemzetségeknek is. De ezek kicsi maradék foltocskák voltak, mint hangyatúrások a réten.

Tudták ezt az itt való emberek, ámbár nem igen értették. Mert gazdáikat ők a régi időkben soha itt fenn nem látták, s az úrszolgálatot a havasi ember nem ösmerte. Nem robotolt kaszálással, szántással vagy aratással, nem adott urának kilencedet, csak juhötvenedet. Ha az uraság ridegállatot hajtott fel nyári tartásra, azt megőrizte a magáéval együtt; ha úgy parancsolták: faluszámába behordott valamennyi tüzelőfát Belényesre, Abrudra, Kolozsvárra, Tordára, s erdőhasználat és fűrészvám fejében faragott fát és deszkát is beadott. Beadta, mert volt miből bőséggel, az öt világi gazdáknak.

De benn a rengeteg havasban az egyetlen igazi gazda az Úristen volt, s egyedül ő tartotta számon a falusi ember dolgát. Ezért az élete szabad volt, és a fa meg a fű csak az ő számára jelentette az életet. És ez így is volt rendjén. A tágas, verőfényes lunkák arra valók, hogy az emberek nyáron reájuk hajtsák a juhot, a marhát és a lovat, és nyár végén annyi füvet kaszáljanak, amennyi a hosszú télire elegendő. A fenyőfa arra való, hogy ősszel és tél elején kiválogassák a szálakat, amelyeket levágjanak, megtakarítsanak, és gerendát faragjanak, kártyus- és cseberdongát meg zsendelyt hasítsanak belőle, vagy leúsztassák a vizifűrészig, hogy deszka vágodjék belőle. A gyertyán arra való, hogy nyerget, a bükk hogy szuszénkot eszkabáljanak a fájából, disznót hizlaljanak a makkjával, és annyi ölet vágjanak le tüzelőnek, akiből egy kis tehénre való pénzt csinálhassanak a kolozsvári, tordai vagy fehérvári vásárokon.

A havasi ember vagyona a fa és a fű, és ez a mindennapi kenyere. Kifogyhatatlan vagyon és örökkévaló kenyér volt ez valamikor.

*

 

Ebben a nagy változatlanságban akkor mozdult valami új, amikor a törvény a jobbágy emberből szabad embert csinált; és az urakéból kihasították a községek és az emberek földjét. Mérnökök jöttek fel akkor a havasba meg zsandárok és fiskálisok (* itt: kincstári ellenőr); dombokat halmoztak itt is, ott is, és kidobolták, hogy íme, ezek határhalmok, ami ezeken belül a falu felé esik, az az embereké, ami pedig azokon túl, az az uradalmaké, s ott az urak engedelme nélkül senki emberfiának fát kidönteni, legeltetni, kaszálni nem szabad, mert az lopás vagy prévarikálás (* birtokháborítás), ami pedig büntetés terhe alatt: tilos.

Az emberek csudálkoztak, de nem hangoskodtak, mert féltek a zsandároktól.

Aztán elment a havasból a sok idegen ember, a zsandárok is elmentek, és az emberek megnyugodtak. A változás pedig csak annyi lett, hogy az uradalmi határdombokon belül itt is, ott is egy-egy ház épült, s abba puskás gornyik (* erdész) költözött, akinek tarisznyaszíján nagy fényes rézmonéta (* rézjelvény) csillogott. Dolguk pedig az volt, hogy járják a hegyeket, erdőket és akit a tilosban falopáson vagy legeltetésen rajtakapnak, zálogolják, és jelentsék a szolgabíráknak...

Nagy változás volt ez, de az emberek megszokták, és végül is csak kacagtak. Mert a havas mérhetetlenül nagy, megfért rajta a gornyik is, az emberek is úgy, hogy nem akadtak egymás útjába.

Nem, nem. A határhalmok és gornyikok még igazi változást nem hoztak a havasba.

 

*

 

De nem is sok idő múlva ezután azt a hírt hozták a Magyarországból hazatérő csebresek, hogy Várad felől, a Körös völgyében, Csucsa felé csudálatos út készül: VASÚT.

Más esztendőben aztán megtoldották a mesét, hogy lám, már Hunyadig csillog az új út vastalpú kígyója. És azután esztendőről esztendőre tovább épült a vasút Kolozsvárig, Tövösig és onnan is tovább, ki tudja, meddig...

Nem kicsi dolog a vasút sem, emberek, de nagyobb ennél, hogy egyszerre a vasúttal, aki valahol ott lenn, a havasalján kanyarog, íme, csak új, nagy fűrészek is épültek Kelecelen, Járavizén, Hidegszamoson, Topánfalván. S ezeket már nem a víz hajtotta, hanem tüzesgép, és ezek a fűrészek csudálatosak voltak; némelyik meg is gyalulta a deszkát.

Ez már igazán nagy dolog volt, mert nagyot változtatott az életen. De nem hozott bajt, inkább jót. Mert az új fűrészek temérdek fát emésztettek, és a fát emberek döntötték ki, a rönköt a vízig emberek vontatták, csúsztatták, a vizeken emberek úsztatták a fűrészig, ott is emberek dolgozták fel a gépekkel, és a gerendát, deszkát, lécet emberek fuvarozták a vasúthoz.

Sok-sok ember kapott munkát a fűrészektől, és a fűrészek jól fizettek.

A fűrészek idővel mind több és több erdőt emésztettek el, és az erdővágó balta mind feljebb és feljebb ette bele magát a havasba. És új utak és új fűrészek is épültek benn a hegyek között. Lám, a Sebes vize mentén felépült Szerinden a fűrész, és füstöl a hosszú vaskémény a gyurkucai határon, a Béles torkában is, és úszik a rönk az Alunon hóolvadáskor és az őszi esőkkel. És a havas szívében csattog már a balta ősztől tavaszig.

De úszik a rönk a Dregánon és a Jádon is le a Körösbe, és úszik az Aranyoson le Topánfalvára, és amennyi víz van a havason, azon tavasszal mindenütt indul a rönk a nagy fűrészekhez.

Jól van ez így – gondolták az emberek, és igazuk volt. Mert ahogy az erdővágó balta és a fűrész mind beljebb és beljebb ette magát a havasba, és mind több és több gatter hasította sivítva a gerendát, deszkát és lécet, annál több pénz került a havasi ember markába, amit helyben ügyesen el is költhetett a fűrészek boltjában mindenféle portékára és a kocsmákban pálinkára, amitől vidáman dalol az ember és gyönyörűség az élete.

Jól van ez így – gondolták az emberek, és nem vették észre, hogy a havas, ez az ezer és ezer esztendők óta egyformán fiatal havas, lám: idősödik. Régi ifjú vidámsága, mosolygós orcája megkomolyodik, zsugorodik rajta a régi élet, és kopik: soványabb a fű, a vizek apadnak, és források szikkadnak el, de szaporodik az omlás és a vízmosás, és a lesuvadt föld alól mind sűrűbben üti ki magát a kopasz kőszikla, mint dögből a csont, ha a keselyű lerágta róla a húst.

Jól van ez így – gondolták magukban az emberek, és pálinkától homályos szemük csak akkor vette észre a bajt, amikor egyszerre csak eljött ide fel, és befészkelte magát a havasba is a vénülő, letartolt, megkopasztott földek iszonyú kórsága: a sárga orcájú gyilkos szárazság.

 

<.........>

 

Régen történt ez, még a század legelején. Azóta sok idő telt el. Nagyot fordult a világ körülöttünk, és merőben megváltozott sok minden a havasban is. Mert a havas, ez a mi havasunk itt, már nem az egykori uraságoké. A bihari részek nem uralják a váradi püspököt, s az Aranyosban csak emléke maradt az Andrássy grófoknak, és szél járja az Urmánczy kastélyt ott a Béles torkában. Nincsenek urasági vadaskertek és pisztrángos tavak Járavizén és Kucsuláton, és nincsenek címeres határhalmok a Marsoaja nagy lunkáján.

És eltűnt a kereszt is, akire valamikor reárótták az emberek, hogy Mátis George és Nyág Nyicoláe meghaltak ott az erdők szabadságáért.

Arra a keresztre nincsen már szükség, mert a nagy pernek, immár vége van: szabad a havas.

... De!... jó lesz vigyázni reá, emberek.

Hogy ne pusztuljon róla tovább az erdő, ne apadjanak el a vizek, ne szikkadjanak ki a virágos kaszálók, ne kopaszodjanak meg a bársonyos, fűszeres legelők. Hogy gyógyulhasson meg a havas. Ez a mi szépséges, drága havasunk.

vissza a blog főoldalára