Jack London - Az élet szerelme

Biztos mindenkinek vannak olyan helyek a világon, ahova egyszer szívesen eljutna, esetleg szívesen élne is ott sokáig, vagy csak egy darabig, ha úgy hozná az Élet. Számomra egy ilyen hely - a távoli Új Zéland után természetesen :) - az amerikai kontinens legészakibb vadonja, Alaszka. (Sajnos egyre kevésbé az...)

Már a neve is csodálatos. Vadon, végtelen fenyőerdők, ritkán lakott területek, jég és hó birodalma - sokaknak talán ez ugrik be elsőre, ha ezt a szót hallják. Engem valamiért mindig is vonzott a távoli Észak, gyerekként és felnőttként (sic!) is szájtátva tudom hallgatni és olvasni a régi felfedezők kínkeserves kalandjait, expedíciók történteit, ahogy próbálták meghódítani bolygónk legészakibb pontját az 1900-as évek elején. Ez időszakban élt és kalandozott Jack London amerikai író is, ő is megjárta a mágikus Északot, igaz, az Arktiszig nem, csak Alaszkáig jutott - aranyásóként.

S van-e olyan, akinek erre a szóra, hogy aranyásó nem csillan fel a szeme? Na nem az arany miatt, hanem a kaland miatt, ami ezzel járhat! De azért a valóság sokkal-sokkal másabb, mint az idilli képzelet, és ami a képzeletünkben egy óriási kaland, az a valóságban egy keserves harc a csontig hatoló hidegben a túlélésért, az életért és életbenmaradásért (milyen találó cím ez e íráshoz!).

Jól mutatja be mindezt Jack Londonnak az alábbi elbeszélése, hogy milyen is volt régen, mikor nem buldózerek és kamionok és csővezetékek rombolták és csúfították a Természetet, ez az északi Isten háta mögötti csodavilág, Alaszka kegyelmet nem adó földje... Mikor nem volt vízhatlan túrabakancs, márkás, kényelmes szélkabát, térképes okostelefon és mobilnet és mobiltérerő. És fotógép. És fotósok. És lézengő turisták. Csak az ember és a vad Természet. Szemtől szemben. Viaskodva. Botladozva. Meg-meghalva. Újra és újra. Mikor a férfiak igazi férfiak voltak, és nem csőgatyás bokazoknis papucsos puncik. És erősek, és gyengék, és reménykedők, szegények, és emiatt életerősek, és életrevalóak, cserzett arcúak, igazán hívők és igazán hitetlenek, történelmet írók és olyanok, akikre ma már senki nem emlékszik. Aprócska porszemek az idő kerekében. Mint ma is, csak ma ezt már olyan könnyen elfelejtük az önközpontú világunkban.

Ha más nem, annyi megmarad,
Hogy játszottak, hogy éltek:
Kockát vetettek, s ezt nyerték vele,
Bár az arany az ördögé lett.

Kínosan botorkáltak le a parton, s kettejük közül az, aki elöl csúszkált, egyszer meg is botlott a szanaszét heverő otromba sziklákon. Kimerültek és gyengék voltak, arcukra a sok megpróbáltatás fáradt türelmet vésett. Vállukhoz szíjazva nehéz, pokrócba burkolt csomagokat cipeltek. A homlokuknak feszülő fejhevederek is segítettek tartani a csomagokat. Mindkét embernél volt puska. Meggörbülve mentek, válluk mélyen előrehajolt, a fejük még mélyebben, szemüket a földre szegezték.

- Bár volna nálunk vagy két töltény abból, amit a raktárunkban eldugtunk - mondta a második ember.

Hangja végtelenül tompa és kifejezéstelen volt. Lelkesedés nélkül beszélt; az előtte menő ember nem méltatta válaszra, belesántikált a sziklákon tajtékot vető tejfehér folyóba.

Társa mögötte lépkedett. Nem vetették le lábbelijüket, bár a víz jéghideg volt - olyan hideg, hogy a bokájuk sajgott, s a lábuk elzsibbadt tőle. Néhol térdükig csapott a víz, s mindketten botladozva igyekeztek újra megvetni lábukat.

A hátul botorkáló megcsúszott egy sima sziklán, csaknem elvágódott, de roppant erőfeszítéssel visszanyerte egyensúlyát, s közben élesen felkiáltott fájdalmában. Félájultan, kábultan tántorgott, s kinyújtotta szabad kezét, mintha támaszt keresne a levegőben. Végre megállt a lábán, lépett egyet, de ismét megtántorodott, és majdnem elesett. Aztán egy helyben megállt, s a társára nézett, aki egyszer se fordította vissza a fejét. Egy teljes percig mozdulatlanul állt, mintha magával győzködne. Aztán előreszólt:

- Hallod-e, Bill, kificamítottam a bokámat.

Bill tovább botorkált a tejfehér vízben. Nem nézett hátra. Társa figyelte, ahogy ott ment előtte, s bár arca éppoly kifejezéstelen volt, mint eddig, szemében a sebzett szarvas rémülete csillogott.

A másik kikecmergett a túlsó parton, és ment tovább, nem nézett vissza. A folyóban álló figyelte. Ajka remegett, annyira, hogy a ráboruló durva szőrzsúp észrevehetően rezgett. Még nyelve is előbukkant, hogy megnedvesítse a száját.

- Bill! - kiáltotta.

Az erős ember könyörgő kiáltása volt, aki bajba került, de Bill nem fordult hátra. A vízben álló figyelte: groteszken sántikált, bukdácsolva tántorgott fel az enyhe emelkedőn, az alacsony hegy lágyan kirajzolódó gerince felé. Nézte, amíg feljutott a tetőre, és eltűnt. Aztán elfordította tekintetét, s lassan körbejártatta azon a darab világon, amivel most, hogy Bill elment, egyedül maradt.

A látóhatár szélén tompán parázslott a nap, alaktalan ködök és gőzök homályosították el, s ezek a gőzök valami anyagtalan, körvonaltalan, de mégis tömeg benyomását keltették. Az ember kihúzta az óráját, s közben testsúlyát egyik lábára helyezte. Négy óra volt, s mivel július vége, augusztus eleje felé járt - csak egy-két hét eltéréssel tudta meghatározni az időpontot -, tisztában volt vele, hogy a nap nagyjából északnyugatra áll. Dél felé nézett, s tudta, hogy valahol a kopár hegyek mögött fekszik a Nagy-Medve-tó; azt is tudta, hogy az északi-sarkkör tiltó vonala ott húzódik át a kanadai pusztaságon. Ez a folyó, amelyben állt, a Rézbánya folyóba fut, az pedig északnak folyik, s a Koronázás-öbölbe és az Északi-Jeges-tengerbe viszi vizét. Sosem járt arra, de látta egyszer a Hudson-öböl Társaság térképét.

Tekintete ismét felmérte a köréje boruló világot. Nem túlságosan vigasztaló látvány tárult elébe. Mindenfelé lágyan rajzolódó hegygerincek: a hegyek mind laposak voltak. Se fa, se bokor, se fű - semmi, csak a temérdek, irtózatos elhagyatottság, amely gyorsan növekvő félelmet ébresztett a szemében.

- Bill! - suttogta egyszer, aztán másodszor is: - Bill!

Meggörnyedt a tejszínű folyó közepén, mintha a pusztaság ellenállhatatlan erővel szakadna rá, és összezúzná iszonyú nyugalmával. Reszketni kezdett, mint a maláriás, s a puska nagy loccsanással kiesett kezéből. Ettől magához tért. Leküzdötte félelmét, összeszedte magát, tapogatózott a vízben, és megtalálta puskáját. Feljebb rántotta csomagját a bal vállán, hogy a súly egy részét levegye a sérült bokáról. Aztán lassan, óvatosan, fájdalomtól rángó arccal elindult a part felé.

Nem állt meg. Nem törődött a fájdalommal, őrületbe csapó elkeseredéssel sietett fel az emelkedőn a hegytetőre, ahol Bill eltűnt. De a tetőről csak egy sekély, élettelen völgyet látott. Megint rárohant a félelem, de legyőzte, balra rántotta vállán a csomagot, és letántorgott a lejtőn.

A völgyfenék tocsogott a víztől, mert a vastag, szivacsszerű moha a felszínen tartotta a nedvességet. A víz minden lépésnél fröcskölt a lába alól, ha pedig emelte a lábát, a marasztaló nedves moha cuppanó-szívó hanggal engedte el. Zuzmótól zuzmóig hágott, követte a másik lábnyomát a sziklahátakon át, amelyek apró szigetekként emelkedtek ki a mohatengerből.

Bár egyedül maradt, nem volt elveszett ember. Tudta, hogy arrább elérkezik arra a vidékre, amelyet a vidék nyelvén titcsinni-csilinek, a "kis botok földjének" neveznek, ahol halott lucfenyők, apró, csökött fenyőfák fognak körül egy kis tavat. Ebbe a tóba folyik egy keskeny patak, amelynek már nem tejes a vize. A patakot szittyó szegélyezi - jól emlékezett rá -, de szálfa arra sincs; megy a patak partján, míg a felső szakaszát el nem éri; átvág a vízválasztón, s megkeresi a másik patak felső szakaszát; ezt a patakot követi nyugatra, míg el nem ér a Dease folyóhoz; ott rejtekhelyet talál egy felfordított kenu alatt, amelyre szikladarabokat hordtak. S a rejtekhelyen talál lőszert puskájához, horgokat, halászzsineget, egy kis hálót - mindenféle szerszámot, amivel zsákmányt lehet fogni vagy ölni. Lisztet is talál - nem sokat -, egy darab szalonnát és egy kevés babot.

Bill majd megvárja ott, leeveznek délnek a Dease-en a Nagy-Medve-tóig. Aztán keresztülvágnak a tavon, mindig csak délnek, míg el nem érik a Mackenzie folyót. És délnek, egyre délnek mennek, s közben hasztalanul rohan utánuk a tél, az örvényekben jég képződik, a napok fagyossá és csípőssé válnak, de ők csak mennek délnek, míg el nem érik a Hudson-öböl Társaság valamelyik meleg telepét, ahol sok a fa, és magasra nő, és van mit enni szakadásig.

Vánszorgott előre, s ez járt az eszében. De amilyen keményen küszködött a teste, olyan keményen küszködött a lelke is; azt erősítgette magában, hogy Bill nem hagyta el, Bill biztosan megvárja a rejtekhelynél. Hinnie kellett ebben, másképp kár minden vergődésért, lefekszik és meghal. A nap homályos korongja lassan alászállt északnyugaton, s ő közben felmérte - és sokszor felmérte - minden egyes centiméterét az útnak, amelyen ő és Bill délnek fognak menekülni a közelítő tél elől. És újra és újra maga elé idézte az eleséget a csónak alatt s az eleséget a kereskedőtelepen. Két napja nem evett semmit, és sokkalta hosszabb idő óta nem ehetett annyit, amennyit kívánt. Gyakran lehajolt, seszínű zuzmóbogyót szedett, szájába vette, megrágta és lenyelte. A zuzmóbogyó: parányi jégben egy magocska. A szájában elolvad a jég, s a mag csípős és keserű a fogak alatt. Tudta, hogy a bogyóban nincs táperő, de türelmesen rágta, mert erősebb volt benne a reménység, mint a tudás, és semmibe vette a tapasztalatot.

Kilenc órakor beleverte lábujjait egy sziklaélbe, s a puszta fáradtságtól és gyengeségtől megtántorodott és elesett. Egy darabig mozdulatlanul feküdt az oldalán. Aztán kibújt a csomag szíjaiból, és nehézkesen ülő helyzetbe tornászta magát. Még nem volt sötét, s a tétovázó félhomályban száraz mohadarabkák után tapogatózott. Mikor összegyűjtött egy halomra valót, tüzet gyújtott - fulladozó, bűzölgő tüzet -, és vizet tett fel forralni egy bádogedényben.

Kibontotta batyuját, és mindenekelőtt megszámolta a gyufáit. Hatvanhét darab volt. Háromszor is megszámolta, hogy biztos legyen a dolgában. Több csomóra osztotta, zsírpapírba csavarta őket, aztán az egyik csomagocskát üres dohányzacskójába tette, a másikat viharvert kalapja belső szalagja alá, a harmadikat az ingébe. Alig végzett ezzel, rémület fogta el, kicsomagolta és újból megszámolta a gyufaszálakat. Most is hatvanhét volt.

Megszárította vizes lábbelijét a tűznél. A mokasszin ázott darabokra szakadt, meleg harisnyája több helyen kilyukadt, lábfeje csupa vér és nyers seb. Bokája lüktetett, s most szemügyre vette. Akkorára dagadt, mint a térde. Hosszú csíkot hasított egyik pokrócából, és szorosan átkötötte a bokáját. Még szakított néhány csíkot, körbecsavarta a lábán, harisnya és mokasszin helyett. Aztán megitta a forrón gőzölgő vizet, felhúzta az óráját, és beburkolózott pokrócaiba.

Úgy aludt, mint a megholt. Éjfél körül támadt csak kurta sötétség, de hamar elmúlt az is. A nap felkelt északkeleten - vagy inkább derengeni kezdett arrafelé, mert a napot szürke fellegek takarták. Hatkor felébredt, s mozdulatlanul feküdt tovább a hátán. Nézett egyenesen felfelé a szürke égre, s érezte, hogy éhes. Mikor átfordult a könyökén, hangos horkanás ijesztette meg: egy keribu-bika bámulta élénk kíváncsisággal. Az állat alig tizenöt méternyire állt, s az ember érzékein azonnal átcikázott a tűz fölött sistergő, sülő keribu-hús látomása és illata. Önkéntelenül az üres puskáért nyúlt, célzott, és meghúzta a ravaszt. A bika felhorkant és elugrott, patája kopogott, csattogott, amikor átfutott a sziklaháton.

Az ember káromkodott, és eldobta az üres puskát. Fel akart tápászkodni, s hangosan felnyögött. Lassú és fárasztó munka következett. Izületei olyanok voltak, mint a rozsdás sarokvasak. Érdesen fordultak tokjukban, akadoztak, s minden hajlítást, kiegyenesítést akarata végső megfeszítésével kellett keresztülvinnie. Mikor végre talpra vergődött, vagy egy perc is beletelt, míg ki tudott egyenesedni, s úgy állt, ahogy férfinak állnia kell.

Felkapaszkodott egy kis dombtetőre, s végignézte a vidéket. Nem látott sem fát, sem bokrot, csak a moha szürke tengerét, amelyet itt-ott szakított csak meg egy-egy szürke szikla, szürke tavacska és szürke erecske. Az ég is szürke volt. A napnak egyetlen sugara sem mutatkozott. Nem is sejtette, merre van észak, s azt is elfeledte, melyik úton jött ide az éjszaka. De azért nem elveszett ember. Ezt tudta. Hamarosan a kis botok földjére érkezik. Úgy érezte, hogy valamerre balra lehet, nem messze - valószínűleg a következő alacsony domb mögött.

Visszament, és rendbe szedte holmiját az útra. Ellenőrizte, megvan-e a három gyufacsomó, bár most nem számolta meg a szálakat. De azért tétovázott, töprengett egy hasas szarvasbőr zsák felett. Nem volt nagy. A két keze eltakarta. Tudta, hogy hét kilót nyom, annyit, mint a többi csomag együttvéve - s ez aggasztotta. Végül is félretette, s kezdte összegöngyölgetni a csomagot. Megállt, nézte a hasas szarvasbőr zsákot. Aztán gyorsan felkapta, s kihívón körülnézett, mintha a pusztaság el akarta volna rabolni tőle, s amikor talpra állt, hogy tovább botorkáljon egész nap, a zsák ott szorongott csomagjában a hátán.

Balra tartott, közben egyszer-egyszer megállt, és zuzmóbogyót majszolt. A bokája megmerevedett, erősebben bicegett most, de ez a fájdalom elveszett a gyomorfájdalma mellett. Az éhség görcsei erősödtek. Marták és marták, míg végül nem tudta már állhatatosan figyelni az irányt, amelyet követnie kell, hogy a kis botok földjére eljusson. A zuzmóbogyók nem enyhítették ezt a marást, csípős ízük pedig kirágta a nyelvét meg a szájpadlását.

Egy völgybe ért; szirtifajdok rebbentek fel előtte surrogó szárnnyal a sziklákról, a mohából. "Ker-ker-ker!" - kiáltoztak. Kövekkel dobálta őket, de nem talált. Letette batyuját a földre, s úgy lopakodott feléjük, mint a macska a veréb felé. Az éles sziklák keresztülvágták nadrágszárát, s a térde véres csíkot hagyott utána; de a fájdalom elveszett az éhség fájdalmában. Ott csúszott a vizes mohán, ruhája átnedvesedett, teste megdermedt, de nem vette észre, annyira égett az ételért, s a fajdok mindig surrogva felrebbentek előtte; végül már úgy érezte, hogy "ker-ker-ker" kiáltásuk csúfolódás, és átkozta őket, és hangosan feleselt velük.

Egy alkalommal rámászott egy fajdra, amely bizonyára aludt. Nem vette észre, míg a madár arcának nem rebbent sziklavackából. Éppoly ijedten kapott utána, amilyen ijedten repült fel a fajd, és a kezében maradt három farktoll. Nézte, hogyan repül el a madár, s gyűlölte, mintha valami szörnyű bűnt követett volna el őellene. Aztán visszament, s vállra vette csomagját.

A nap folyamán völgyekbe, lapályokra jutott, ahol több volt a vad. Egy keribu-csapat ment el mellette, húsz-egynéhány állat, őrjítő közelségben, jóval lőtávolon belül. Vad vágyat érzett, hogy utánuk rohanjon, s bizonyosságot, hogy utolérné őket. Fekete róka jött feléje, s egy fajdot vitt a szájában. Ráordított. Szörnyű kiáltás volt, a róka rémülten megugrott, de nem ejtette el a madarat.

Késő délután egy mésztől fehérlő patak mellett ment - a víz ritka kákafoltokon folyt keresztül. Erősen megmarkolta a kákát a tövénél, s kihúzta a gumóját, amely egy legfeljebb zsindelyszeg nagyságú újhagymára hasonlított. Puha volt, foga roszogva mélyedt bele, s már valami jóízű ételre számított. De a rostjai szívósak, szálkásak voltak, teleszívták magukat vízzel, mint a bogyók, és hiányzott belőlük a táperő. Ledobta csomagját, négykézláb bement a káka közé, és kérődzött, ropogtatott, mint a szarvasmarha.

Nagyon fáradt volt, sokszor szívesen megpihent: lefeküdt s aludt volna, de valami folyton hajtotta előre: nem is annyira a vágy, hogy elérje a kis botok földjét, hanem inkább az éhség. Pocsolyákban békák után kutatott, körmével felásta a földet gilisztáért, pedig tudta, hogy ilyen magasan északon nincs se béka, se giliszta.

Minden tócsát szemügyre vett, de hiába: végre, mikor leszállt az alkonyat, felfedezett egy magányos, cselle nagyságú halat. Vállig belenyúlt a vízbe, de a hal odábbszökött. Most már két kézzel nyúlt utána, s felzavarta a fenék fehér iszapját. Izgalmában belezuhant a tócsába, s derékig vizes lett. Akkor meg zavarossá vált a víz, s nem látta a halat, várnia kellett, míg az üledék alászáll.

Folytatódott az üldözés, s a víz megint felkavarodott. De már elfogyott a türelme. Leoldozta a bádogedényt, s kezdte kimerni a tócsát. Eleinte vadul meregette, összefröcskölte magát, s oly közelre öntötte a vizet, hogy visszafolyt a tócsába. Gondosabban látott munkához, igyekezett nyugodt maradni, bár szíve majd kiszakította a mellkasát, s a keze remegett. Félóra alatt csaknem egészen kimerte a tócsát. Nem maradt benne egy csészényi víz. És a hal nem volt sehol. A kövek közt egy résre bukkant: ott menekült át a hal a szomszédos nagyobb tócsába - s ezt a tócsát egy nap, egy éjszaka sem meregette volna ki. Ha tudott volna a résről, lezárja egy sziklával mindjárt az elején, s a hal most az övé lenne.

Ez járt az eszében, összeroskadt, és elterült a nedves földön. Eleinte halkan sírt, magának, aztán hangosan sírt a könyörtelen pusztaságnak, amely körbefogta; és utána még sokáig heves, száraz csuklás rázta.

Tüzet rakott, literszámra itta a forró vizet, hogy felmelegedjék, s ugyanolyan hálóhelyet csinált magának egy sziklaháton, mint előző este. Elalvás előtt még megnézte, hogy a gyufái szárazak-e, s felhúzta az óráját. Takarói nyirkosak voltak, tapadtak. Bokája lüktetett a fájdalomtól. De csak annyit érzett, hogy éhes, nyugtalanul aludt, és lakomákról, bankettekről s minden elképzelhető módon feltálalt, elébe sorakoztatott ételekről álmodott.

Átfagyva, betegen ébredt. A nap nem látszott. Föld és ég szürkéje sötétebbre, mélyebbre vált. Nyers szél fújt, s az első hófuvatok fehérrel borították el a hegytetőket. A levegő sűrűbb s mind sűrűbb lett, amíg tüzet rakott, s vizet forralt. Nedves hó hullott, félig eső már, nagy, vizenyős pelyhekben. Eleinte rögtön elolvadt, mihelyt a földre ért, de egyre több esett, befedte a talajt, kioltotta a tüzet, s tönkretette moha-tüzelőkészletét.

Ez volt a jel: felcsatolta cókmókját, s botorkált tovább, maga se tudta, merre. Nem érdekelte már a kis botok földje, sem Bill, sem a rejtekhely a felfordított csónak alatt, a Dease folyó partján. Az "enni" ige uralkodott rajta. Őrültje volt az éhségnek. Nem figyelte, milyen irányba megy, amíg útja a völgyfenéken vitt keresztül. Lábalta a nedves havat a vizes zuzmóbogyókhoz, s tapintás után húzgálta ki tövénél fogva a kákát. De mindez ízetlen falat volt, s nem elégítette ki. Talált valami fanyar növényt, s annyit evett belőle, amennyit csak elő tudott kaparni - nem sokat, mert a növény földön kúszó volt, s elbújt a több centiméteres hó alatt.

Aznap éjszaka nem gyújtott tüzet, nem melegített vizet, csak beburkolózott takaróiba, elaludt, és fel-felriadt az éhségtől. A hó hideg esőre változott. Sokszor felébredt, mert érezte, hogy égnek fordított arcára esik. Eljött a nappal, szürkén, nap nélkül. Az eső elállt. Most nem mardosta az éhség. Érzékenysége - ami az ennivalót illeti - teljesen kimerült. Tompa, nehéz sajgás nyomta a gyomrát, de ez már nem gyötörte annyira. Világosabban gondolkodott, s megint a kis botok földje és a Dease-parti rejtekhely érdekelte elsősorban.

Egyik pokrócának maradékát csíkokra szaggatta, és bekötözte vérző lábát. Sérült bokáját újból áttekerte, s felkészült a napi utazásra. Nekiállt csomagolni, és sokáig tűnődött a tömzsi szarvasbőr zsák fölött, de végül is magával vitte.

A hó elolvadt az esőben, csak a hegytetők fehérlettek. A nap előbukkant, s az embernek sikerült az égtájakat meghatároznia, noha most már tudta, hogy vége van. Talán előző napi bolyongása során tért el túlságosan balra. Most jobbra fordult, hogy ellensúlyozza a valószínű eltérést a helyes iránytól.

Bár az éhség kínja tompult, ráébredt, hogy nagyon gyenge. Gyakran meg kellett állnia pihenni, s ilyenkor megrohanta a zuzmóbogyókat és kákagyökereket. Nyelvét száraznak és nagynak érezte, mintha valami finom szőrzet borítaná, s keserű íze volt a szájának. A szíve is csak bajt csinált. Néhány percnyi gyaloglás után kegyetlenül elkezdett verni, aztán fel-le ugrált, kínosan, rendetlenül kalimpált, és ő fuldoklott, szédült, ájuldozott.

Déltájban két csellét talált egy nagy tócsában. Kimerni nem lehetett volna, de most nyugodtabban állt neki, és sikerült kifognia őket a bádogedénnyel. Nem voltak nagyobbak a kisujjánál, de nem érzett különös éhséget. A gyomrában a tompa fájdalom még tompábbá és elmosódottabbá vált. Mintha a gyomra elszunnyadt volna. Nyersen ette meg a halakat, s kínos gonddal rágott, mert az evést már csak az értelem irányította. Nem kívánta nagyon az ennivalót, de tudta, hogy ennie kell, ha élni akar.

Este még három csellét fogott, kettőt megevett, a harmadikat eltette reggelire. A nap megszárított néhány elszórt mohacsomót, s így felmelegíthette magát forró vízzel. Aznap csak tíz mérföldet tett meg; s másnap, bár mindig ment, amikor a szíve engedte, csak öt mérfölddel jutott előbbre. De a gyomra a legcsekélyebb kényelmetlenséget sem okozta, elaludt. Idegen vidékre jutott, itt sűrűbben járt a keribú és a farkas. A farkasok üvöltése gyakran áthatolt a pusztaságon, s egyszer látott is hármat: előtte oldalogtak el az útból.

Még egy éjszaka; és reggel, egy értelmesebb pillanatában kioldotta a szíjat, amely elkötötte a tömzsi szarvasbőr zsákot. A zsák nyitott száján durva aranypor és aranyrögök sárga patakja ömlött ki. Az aranyat nagyjából elfelezte, egyik felét pokrócdarabba burkolva egy feltűnő sziklahátnál rejtette el, a másikat visszamerte a zsákba. Utolsó ép takarójából hasogatott csíkokat a lábára. A puskájához ragaszkodott, mert a Dease folyó partján, a rejtekben, töltényeket is fog találni.

Ködös nap volt, s ezen a napon az éhség újból feltámadt benne. Nagyon elgyengült már, s néha megvakította a szédülés. Megszokta, hogy botladozik s elesik; s egyszer megbotolva egyenest egy fajdfészekbe zuhant. Négy frissen kikelt csirke volt benne - egynaposak -, alig falatnyi apró, lüktető életdarabkák; s ő mohón felfalta mindet, elevenen gyömöszölte a szájába, s úgy roppantotta össze őket a fogával, mint a tojáshéjat. A fajdanya nagy lármával verdesett körülötte. Puskáját használta bunkónak, le akarta ütni, de a madár mindig elrebbent a közeléből. Kövekkel dobálta, s egyik kő eltörte a szárnyát. Akkor a madár csapkodva elfutott, húzta maga után törött szárnyát, az ember meg ment utána.

A kiscsibék csak növelték az étvágyát. Sérült bokájával bicegett, ugrált, időnként köveket dobált, és rekedten kiáltozott; máskor meg némán bicegett, ugrált, komoran és türelmesen tápászkodott fel, ha elesett, vagy dörzsölte a szemét, ha szédülés fenyegette.

A vadászat völgyalji süppedékeken vitte keresztül, s egyszer lábnyomokra bukkant a vizenyős mohában. Nem az ő nyoma volt, azt látta. Bizonyára Billé lehet. De nem állhatott meg, mert a fajdtyúk futott tovább. Előbb megfogja a madarat, aztán visszajön és körülnéz.

Kimerítette a fajdtyúkot; de magát is kimerítette. A madár lihegve feküdt, és ő is lihegve feküdt vagy három méterre tőle, s nem volt ereje odakúszni. Mikor magához tért, a madár is odább vergődött, ha éhes keze kinyúlt érte. Újrakezdődött a vadászat. Leszállott az este, s a madár elmenekült. Az ember megbotlott a gyengeségtől, hátán a csomaggal egyenesen előrezuhant, és felhasította az arcát. Sokáig nem mozdult; aztán oldalára hengeredett, felhúzta az óráját, s reggelig úgy feküdt.

Megint ködös nap jött. Utolsó pokrócának felét felhasználta lábkötözésre. Nem sikerült megtalálni Bill nyomát. Mit számított ez? Túlságosan parancsolóan hajtotta előre az éhség - csak arra volt kíváncsi, vajon Bill is elpusztult-e. Délben a kényelmetlen csomag túlságosan terhessé vált. Megint kettéosztotta az aranyat, az egyik felét most egyszerűen a földre öntötte. Délután eldobta a maradékot is, csak a fél pokróc, a bádogedény meg a puska maradt meg.

Káprázat kezdett játszani vele. Biztosra vette, hogy egy tölténye van még. Ott van a puska tárában, s eddig elkerülte a figyelmét. Közben pedig pontosan tudta, hogy a tár üres. De a káprázat tovább zaklatta. Órákon át küszködött vele, akkor kinyitotta a puskát, s rámeredt az üresség. Olyan keserű csalódást érzett, mintha valóban arra számított volna, hogy ott találja a töltényt.

Félóráig botorkált, akkor megint föltámadt a káprázat. Megint küszködött vele, de mégis tovább zaklatta, zaklatta, míg a puszta szabadulásért ki nem nyitotta a fegyvert, hogy meggyőzze magát. Gondolatai időnként messze jártak, s ő botorkált tovább, mint egy gépember, s közben, akár a kukacok, furcsa ötletek, szeszélyek rágták az agyát. De mindig kurtára sikerültek ezek a kirándulások a valóságból, mert az éhség mardosása visszahívta. Egyik kirándulásról egyszer olyan látvány rántotta vissza, hogy csaknem elájult tőle. Tántorgott, himbálózott, topogott, mint a részeg, hogy el ne essen. Egy ló állt előtte! Egy ló! Nem hitt a szemének. Vastag köd borította el, telepettyegetve szikrázó fénypontokkal. Vadul dörzsölte a szemét, hogy tisztán lásson, s nem ló állt előtte, hanem egy nagy barnamedve. Az állat rosszindulatú kíváncsisággal tanulmányozta őt.

Félig vállához emelte a puskát, mikor észbe kapott. Leengedte a fegyvert, s kihúzta vadászkését; derekán lapuló gyöngyvarrottas tokból. Hús és élet állt előtte. Hüvelykujját végigfuttatta a kés pengéjén. Éles volt. A hegye sem pattant le. Ráveti magát a medvére, és megöli. De szíve rákezdett a figyelmeztető vergődésre. Aztán következett a szív vad felszökellése, a zakatoló dobpergés, a szorítás a homlokán, mintha vasabroncsba fognák, és a szédülés, amely elöntötte agyát.

Kétségbeesett bátorságát nagy félelem szorította ki. Mi lesz, ha gyengeségében a medve megtámadja? Kiegyenesedett a legfélelmetesebb tartásába, megmarkolta kését, és keményen a medvére meredt. A medve nehézkesen előrejött néhány lépést, felágaskodott, és próbaképpen mordult egyet. Ha az ember futni kezd, utánafut; de az ember nem futott el. Most már a félelem bátorsága tüzelte. Ő is vadul, szörnyűségesen morgott, hangot adott a félelemnek, amely az élet rokona, s amely az élet legmélyebb gyökereire tekeredik.

A medve fenyegető morgással oldalt kanyarodott: megdöbbentette ez a titokzatos teremtmény, amely egyenesen állt, és nem ijedt meg. De az ember nem mozdult. Szoborként állt, míg a veszély el nem múlt, akkor reszketni kezdett, s leroskadt a nedves mohára.

Összeszedte magát, és ment tovább. Most új félelem fogta el. Nem attól félt, hogy meghal tehetetlenül, mert nincs ennivalója, hanem attól, hogy erőszakosan elpusztítják, mielőtt az éhezés kiszívná belőle az utolsó csepp erőt, ami élni hajtja. Hisz ott voltak a farkasok. Jobbra-balra zengett a pusztaságban üvöltésük, még a levegőt is fenyegető anyaggá szőtte, s ez az anyag olyan tapintható volt, hogy egyszer csak előrenyújtott kézzel tolta el magától, mintha egy szélfújta sátor fala lenne.

Egyszer-másszor kettes-hármas csoportokban farkasok keresztezték útját. De rögtön elugrottak előtte. Kevesen is voltak, aztán meg keribúra vadásztak, s az nem harcol, ez a furcsa teremtmény pedig, amely fölegyenesedve jár, karmolhat és haraphat.

Késő délután elszórt csontokra bukkant: zsákmányt ejtettek itt a farkasok. A maradvány egy félórával ezelőtt bőgő, futó, csupa élet keribú-borjú volt. Nézegette a tisztára rágott, sima csontokat: rózsaszínűek voltak, mert a sejt még nem halt el bennük. Lehet, hogy ő is ilyen lesz, mire a nap véget ér? Ilyen az élet, mi? Hívságos és gyorsan elröppenő. Csak az élet kínoz meg. A halál nem fáj. Meghalni olyan, mintha elaludna az ember. Megállást, pihenést jelez. Akkor hát mért nem akar meghalni? De nem sokáig elmélkedett. Lekucorodott a mohára, szájába vett egy csontot, s kiszívta belőle azokat az életfoszlányokat, melyek még most is rózsaszínűre festették. A jó húsíz, ami csaknem olyan gyenge és illó volt, mint egy emlék, megőrjítette. Rácsukta állkapcsát a csontokra, és rágott. Néha a csont tört, néha a foga. Aztán sziklák közt zúzta szét a csontokat, péppé törte és lenyelte. Sietségében összeverte az ujját is, s egy pillanatig még csodálkozott, hogy ujjai nem fájnak olyan nagyon, ha a lecsapó szikladarab alá kerülnek.

Havas, esős, ijesztő napok következtek. Nem tudta, mikor táborozik le, mikor indul útnak. Éjszaka épp annyit ment, amennyit nappal. Ha elesett, megpihent; s tovább mászott, ha a hunyorgó élet felparázslott benne, s kevésbé hamvadozva égett. Mint ember már nem küszködött. Az élet, a meghalni nem akaró élet, az hajtotta előre. Nem szenvedett. Idegei eltompultak, elérzéketlenedtek, agyát pedig hátborzongató látomások és gyönyörűséges álmok töltötték el. A keribú-borjú csontjának utolsó maradványait összegyűjtötte, magával vitte, s folyton majszolta, szopogatta. Nem vágott át dombokon, vízválasztókon, gépiesen követett egy nagy folyót, amely széles, lapályos völgyben kanyargott. Nem látta sem a folyót, sem a völgyet. Csak káprázatokat látott. Test és lélek egymás mellett ment vagy kúszott, de külön-külön, olyan vékony volt a fonál, amely összekötötte őket.

Tiszta ésszel ébredt, egy sziklaháton elterülve. A nap fényesen, melegen sütött. Messziről keribú-borjak bőgését hallotta. Ködösen emlékezett valami esőre, szélre, hóra, de azt nem tudta, hogy a vihar két napig vagy két hétig verte-e.

Egy darabig mozdulatlanul feküdt, barátságos napfény özönlött rá, és átitatta meleggel nyomorúságos testét. Szép nap, gondolta. Talán meg tudja határozni, hol jár. Keserves erőfeszítéssel áthengeredett az oldalán. Alatta széles, lomha folyó hömpölygött. Ismeretlensége zavarba hozta. Lassan követte tekintetével: széles kitérőkkel kanyargott a rideg, kopár dombok közt; ezeknél a domboknál ridegebbet, kopárabbat, laposabbat sohasem látott. Lassan, megfontoltan, izgalom nélkül, csak amolyan szórakozott érdeklődéssel követte a furcsa folyó útját az ég aljáig, s látta, hogy fényes, szikrázó tengerbe ömlik. Ettől sem lett izgatottabb. Nagyon különös, gondolta, valami látomás vagy látomáshoz hasonló délibáb: a zavarodott agy tréfája. Ebben megerősítette, hogy a fényes tenger közepén hajó horgonyzott. Egy időre lehunyta a szemét, aztán újból kinyitotta. Furcsa, milyen makacs ez a látomás! De valójában nem is furcsa. A pusztaság szívében, ezt jól tudta, nincsenek tengerek és hajók, mint ahogyan azt is tudta, hogy üres puskájában nincs töltény.

Zihálást hallott a háta mögött - félig fuldokló lihegést vagy köhögést. Nagyon lassan fordult át a másik oldalára, mert rendkívül gyönge és merev volt. Semmit sem látott, de türelmesen várt. Ismét hallotta a zihálást, köhögést, és két csipkézett szikla között, alig öt-hat méternyire megpillantotta egy farkas szürke fejének körvonalait. Az állat füle nem meredt fel olyan hegyesen, mint más farkasé; szeme hályogos, véreres volt, feje mintha ernyedten, gazdátlanul előrebukott volna. Folytonosan pislogott a napfényben. Betegnek látszott. Amíg figyelte, újból felzihált és köhögött.

Ez legalább valóság, gondolta, s a másik oldalára fordult, hogy igazi alakjában láthassa azt a világot, melyet imént a látomás eltakart előle. De a tenger most is ott csillogott a távolban, és a hajót tisztán ki lehetett venni. Hát mégis valóság! Hosszú időre behunyta a szemét, gondolkozott, s akkor megértette. Tévedésből a Dease vízválasztójától északnak tartott, s eljutott a Rézbánya-völgybe. Ez a széles, lomha folyó a Rézbánya folyó. A fénylő tenger az Északi-Jeges-tenger. A vitorlás: bálnavadászhajó, keletre vetődött a Mackenzie torkolatától, és lehorgonyzott a Koronázás-öbölben. Eszébe jutott a Hudson-öböl Társaság térképe, amelyet egyszer látott, és most mindezt világosnak és valószínűnek tartotta.

Felült, és a közeli dolgokra irányította figyelmét. Elkoptatta már a pokróccsíkokat, lába formátlan nyershúskonc volt. Utolsó pokróca is elfogyott. Hiányzott a kése is, meg a puskája is. Valahol elvesztette a kalapját, bélésében a gyufacsomóval, de mellén az olajos papírba és dohányzacskóba rejtett gyufa ép és száraz maradt. Megnézte az óráját. Tizenegyet mutatott, és még mindig járt. Nyilvánvalóan mindenkor felhúzta.

Nyugodt és fegyelmezett volt. Bár roppantul elgyengült, nem érzett fájdalmat. Nem volt éhes. Az étel gondolatát még csak kellemesnek sem találta, s amit tett, azt pusztán az értelem irányította. Térdig leszakította nadrágja szárát, és a lábára kötötte. Valahogy sikerült megőriznie a bádogedényt. Egy kis forró vizet iszik, mielőtt odavergődik a hajóhoz, ami - előre látta - szörnyű utazás lesz.

Lassan mozgott. Remegett, mint a szélhűdéses. Mikor neki akart indulni, hogy száraz mohát gyűjtsön, nem tudott lábra állni. Újra meg újra próbálta, végül megelégedett azzal, hogy négykézláb másszon. Egyszer a beteg farkas közelébe kúszott. Az vonakodva félrevonszolta magát, nyalogatta az oldalát, s a nyelvében mintha annyi erő sem lett volna, hogy visszakunkorodjék. Az ember észrevette, hogy a nyelve nem a szokott egészséges vörös, hanem sárgásbarna, és durva, félig száradt lepedék borítja.

Megivott egy fél liter forró vizet, s úgy érezte, képes felállni, sőt menni is, ahogy egy haldokló tudhat menni. Lépései gyengék és bizonytalanok voltak, és gyengén, bizonytalanul lépett a farkas is, amely utánajött a nyomon. Este, mikor a fénylő tengert kiszorította a semmi, tudta, hogy alig négy mérfölddel jutott közelebb hozzá.

Egész éjszaka hallotta a beteg farkas köhögését s néha-néha a keribú-borjak bőgését. Körös-körül nyüzsgött az élet, de erős, virgonc, egészséges élet, s rájött: a beteg farkas azért állt rá a beteg ember nyomára, mert remélte, hogy az előbb pusztul el, mint ő maga. Reggel, mikor felnyitotta a szemét, látta, hogy a farkas sóvárogva, éhesen mered rá. Az állat görnyedten állt, farkát a lába közé húzta, mint egy szerencsétlen, szomorú kutya. Reszketett a hideg reggeli szélben, és gyáván vicsorgott, mikor az ember szólt neki, olyan hangon, hogy az alig volt több rekedt suttogásnál.

A nap ragyogva jött fel, s az ember egész reggel a fénylő tengeren horgonyzó hajó felé botorkált-zuhant. Az idő remek volt, amilyen északon a vénasszonyok kurta nyara szokott lenni. Talán egy hétig kitart, talán holnap, holnapután már vége.

Délután nyomra bukkant. Egy ember nyoma volt, aki nem járt, hanem négykézláb vonszolta magát. Talán Bill lehetett, gondolta magában tompán, érdeklődés nélkül. Nem volt benne kíváncsiság. Az érdeklődés és az érzelem teljesen elpárolgott belőle. Fájdalom sem hatott már rá. Gyomra és idegei elaludtak. De hajtotta tovább a bujkáló élet. Nagyon eltörődött, de az élet nem akart meghalni. És ezért evett még mindig zuzmóbogyókat és cselléket, ezért ivott forró vizet, és ezért figyelte vigyázva a beteg farkast, mert az élet nem akart meghalni.

Követte a másik ember nyomát, aki itt vonszolta magát előre, s hamarosan a végére ért - néhány frissen lerágott csontot talált, s körül a süppedős mohát farkasok nyoma tarkította. Egy tömzsi szarvasbőr zsákot talált, olyat, mint az övé; éles fogak tépték össze. Felvette, bár súlya majdnem lehúzta gyenge ujjait. Bill az utolsó percig cipelte. Haha! Ő majd kineveti Billt. Életben marad, és elviszi a zsákot a fényes tengeren horgonyzó hajóra. Nevetése rekedt és kísérteties volt, mint a holló károgása, s a beteg farkas gyászos üvöltéssel csatlakozott hozzá. Az ember hirtelen abbahagyta: hogyan nevethetné ki Billt, ha ez Bill volt; ha ez a pár sima, rózsaszín-fehéres csont Bill volt?

Elfordult. Hát igen, Bill megszökött tőle; de mégsem viszi el az aranyat, és Bill csontjait se szívja ki. Bár Bill megtette volna, ha fordítva történik a dolog, botorkált tovább tűnődve.

Egy tócsához ért. Fölébe hajolt, cselléket keresett, s hirtelen hátravágta a fejet, mintha megszúrták volna. Arca tükörképét látta. A szörnyűségtől felébredt benne a fogékonyság egy pillanatra, s ez elég volt, hogy megrendüljön. Három cselle úszkált a tócsában, amely túl nagy volt, nem lehetett kimerni; meg akarta fogni őket a bádogedénnyel, de többszöri eredménytelen kísérlet után abbahagyta. Félt, hogy roppant gyengesége miatt beleesik és megfullad. A folyó homokzátonyait sok hordalékszálfa szegélyezte; de gyengesége miatt nem mert ezekre sem ráülni, nem bízta magát a folyóra.

Aznap három mérfölddel csökkentette a hajó és maga között a távolságot; másnap kettővel - most már csak kúszott, mint ennek előtte Bill; s az ötödik nap végén még mindig hét mérföldnyire volt a hajótól, s egy nap alatt már egy mérföldet sem tudott megtenni. A vénasszonyok nyara kitartott, s ő kúszott tovább, elájult, hátára fordult és visszafordult, s a beteg farkas mindig ott köhögött, zihált a sarkában. Térde éppúgy nyers hússá zúzódott, mint a lábfeje, és vörös nyomot hagyott a mohán, köveken, bár bebugyolálta az inge hátrészével. Egyszer, mikor visszapillantott, látta, hogy a farkas éhesen nyalja a vérnyomokat, és tisztán látta, milyen vég vár rá, hacsak - hacsak ő el nem kapja a farkast. S ekkor a lét legkomorabb tragédiája kezdődött, melyhez hasonló nem nagyon játszódott le: egy beteg, kúszó ember, s egy beteg, sántikáló farkas, két élőlény vonszolta haldokló tetemét a pusztaságon keresztül, s egymás életére tört.

Ha a farkas egészséges, az ember nem is törődött volna annyira vele; de azt a gondolatot, hogy ezt az utálatos, csaknem döglött állatot táplálja, visszataszítónak találta. Finnyás volt. Esze megint el-elbolyongott, káprázatok üldözték, s világos pillanatai ritkábbak és rövidebbek lettek.

Egyszerre arra ébredt ájulásából, hogy a füle mellett zihál valami. A farkas sántán visszaugrott, elvesztette az egyensúlyát, és elesett a gyengeségtől. Nevetséges látvány volt, de az ember nem mulatott rajta. Még csak nem is félt. Ezen már túljutott. De az agya éppen tiszta volt: feküdt és töprengett. A hajó legfeljebb négy mérföldnyire lehet. Ha kidörzsöli szeméből a ködöt, egészen világosan látja, s egy kis csónakot is lát: fehér vitorlája van, és szeldesi a tenger csillogó vizét. De ezt a pár mérföldet nem tudja kúszva megtenni. Ezt érezte, s megnyugodott a felismerésben. Érezte, hogy fél mérföldet sem tudna kúszni. Mégis élni akart. Értelmetlen volna meghalni azok után, amiken keresztülment. A végzet túl sokat kíván tőle. És haldokolva is visszautasította a halált. Talán színtiszta őrület volt, de a halál szorításában is dacolt a halállal, és nem akart meghalni.

Becsukta a szemét, és végtelen óvatossággal összeszedte magát. Acélossá merevedett, hogy fölötte maradjon a fojtogató ernyedtségnek, amely, mint a dagály, létének minden kútjából feltört. Nagyon hasonlított a tengerre ez a halálos ernyedtség, amely emelkedett, és apránként borította el öntudatát. Néha csaknem elmerült, és bizonytalan csapkodással úszott a feledésben, aztán a lélek furcsa összetétele újból elébe lökött egy akaratdarabkát, s erősebb csapásokkal felemelkedett.

Mozdulatlanul feküdt a hátán, s hallotta, hogy a beteg farkas ziháló ki- és belégzése lassan közelebb jön. Egyre közelebb-közelebb húzódott, végtelenül hosszú idő telt el, s az ember nem mozdult. Ott járt már a fülénél. Az érdes, száraz nyelv dörzspapírként horzsolta végig arcát. Keze felcsapott - legalábbis fel akart csapni. Az ujjak karomként görbültek be, de üres levegőbe markoltak. Erő kell a gyorsasághoz, biztos mozdulatokhoz, és őbelőle minden erő elszállt.

A farkas türelme szörnyű volt. Az ember türelme sem volt kevésbé szörnyű. Fél napig feküdt mozdulatlanul, küszködött az ájulással, s várta azt, ami belőle készült táplálkozni, s amiből ő maga akart volna enni. Az ernyedtség tengere néha elborította, s hosszú álmokat álmodott; de ezalatt is, ébren és alva, a ziháló lélegzetet és a nyelv durva simogatását leste.

Nem hallotta a zihálást, s álmából arra ébredt, hogy a nyelv végignyalja a kezét. Várt; az agyarak gyengén megszorították: a szorítás erősödött: a farkas megfeszítette utolsó erejét, hogy belevágja fogát az ennivalóba, amelyre ilyen sokáig várt. De az ember is sokáig várt, s a marcangolt kéz megmarkolta az állat állkapcsát. A farkas gyengén küszködött, a kéz gyengén markolt, s közben a másik kéz lassan átnyúlt, fogást keresett. Öt perc múlva az ember testének egész súlya a farkasra nehezedett. A kézben nem volt elég erő, hogy megfojtsa a farkast, de az ember arca nekifeszült a farkas torkának, s az ember szája megtelt szőrrel. Félóra múlva az ember meleg szivárgást érzett a torkában. Nem esett jól. Olyan volt, mintha olvasztott ólmot gyömöszölnének a gyomrába, és senki más: ő maga gyömöszölte. Később átfordult a hátára, és elaludt.

Egy tudományos expedíció néhány tagja tartózkodott a Bedford cetvadászhajón. A fedélzetről különös dolgot vettek észre a szárazon. Jött le a parton, a víz felé. Képtelenek voltak meghatározni, s tudományos emberek lévén, csónakba szálltak, és partra eveztek, hogy megnézzék. És láttak valamit, ami élt, de embernek alig lehetett nevezni. Vak volt és öntudatlan. Úgy kúszott a földön, mint egy óriási hernyó. Erőfeszítése nagyrészt eredménytelen maradt, de kitartott, vonaglott, tekergett, s talán öt-hat métert jutott előre egy óra alatt.

Három hét múlva az ember a Bedford cetvadászhajó egyik priccsén feküdt, aszott arcán végigfolyt a könnye, úgy mesélte el, ki ő, és mit állt ki. Összefüggéstelenül motyogott valamit az anyjáról is, a napos déli Kaliforniáról és virágok, narancsligetek között megbúvó otthonáról.

Néhány nap múlva már asztalnál ült a tudósokkal és hajótisztekkel. Méregette szemét a sok ételre, s aggodalmaskodva nézte, mikor a többiek telerakták szájukat. Minden eltűnő falattal mélységes sajnálkozás jelent meg szemében. Teljesen épeszű volt, de étkezéskor gyűlölte ezeket az embereket. Az a félelem üldözte, hogy az étel kifogy. Szakácsnál, inasnál, kapitánynál érdeklődött az élelmiszerkészlet után. Ezerszer is megnyugtatták: de ő nem hitt nekik, és ravaszul leskelődött a kamra körül, hogy a maga szemével lássa.

Észrevették, hogy az ember hízik. Mindennap testesebb lett. A tudományos emberek fejüket csóváltak, és elméleteket állítottak fel. Korlátozták az ételadagját, de az ember csak növekedett derékbőségben, és csudálatosan feldagadt az inge alatt.

A matrózok vigyorogtak. Ők értették. S amikor a tudományos emberek figyelni kezdték, ők is megértették. Látták, mikor reggeli után előrecsoszog, és mint a koldus, nyitott tenyérrel megszólít egy matrózt. A matróz vigyorgott, s adott neki egy darabka tengerész-kétszersültet. Az ember kapzsin megmarkolta, úgy nézett rá, mint zsugori az aranyra, és belecsúsztatta az inge elejébe. Hasonló adományokat kapott más vigyorgó matrózoktól is.

A tudományos emberek titoktartóak voltak. Békében hagyták. De lopva azért kikutatták az ágyát. A lepedő alatt kétszersültet találtak; a matracok tömésében kétszersültet találtak; minden zugban, minden résben kétszersültet találtak. S az ember mégis épeszű volt. Óvintézkedéseket tett egy esetleges éhínség ellen - ennyi az egész. Ki fog gyógyulni belőle, mondták a tudományos emberek; és ki is gyógyult, mire a Bedford horgonya csörögve leereszkedett San Francisco kikötőjében.

vissza a blog főoldalára