Móricz Zsigmond - Február, hol a nyár?

Ma reggelre fehér volt az udvar. Nem is lenne ezzel gond, február vége van, ilyenkor normális, hogy még legyen tél, havazzon. Az a nem normális inkább, hogy ez a második kis havazás talán ezen a télen, és az előző sem volt valami nagy, elolvadt pár nap alatt az egész. Hétfőn, három napja, 16 fok volt. És előtte is igen enyhe, semmilyen téli, inkább késő őszi idő. Fehér Karácsony? Ugyan már! Ne is álmodozzon róla senki! Manapság már inkább a fehér Húsvétnak van nagyobb esélye, annak, hogy márciusban vagy áprilisban-bolondisban havazzon még egy jót, csak úgy huncutkodásból.

Nincs már ereje a vén, fehér hajú Öregnek, nem tudja már megrázni magát, hogy szánkózhassanak egy jót a gyerekek! Lassan már azt is elfelejtjük, milyen öröm a szánkózás, csúszkálás egy zimankós téli napon!...

Tegnap délután aztán, váratlanul, szinte a semmiből, elkezdett havazni. Az ablaknál álltam és látom, hogy szállingózik a hó. Rá pár percre már sűrűn hullott (és nem esett), kavargott a nagy fehérség. Estére hó volt minden. Megtottyadt picit azért, lotyogós lett, mert hidegnek nem volt elég hideg. A jó, ropogós fagy elmaradt utána. Ma reggelre maradt azért belőle, nedvesen, máris olvadásnak indulva, de maradt azért. És a fákon is ott voltak a pamacsok, végig, körbe az erdőn. Pár napja éjszaka úgy zúgott-búgott az erdő, olyan szél volt, hogy nyögött bele a Hegy, ám ma éjjel szélcsendes éjszaka volt, és a hó a fákon maradt.

Készítettem pár fotót munkába indulás előtt, és akkor jutott eszembe:

"Február, hol a nyár?"

Móricz Zsigmond írta talán? Előkeresem. Biza ő. S milyen igaz mondás!

Bár tél már nincs nagyon 2016-ban februárban, de azért álljon itt az alábbi jó ízű elbeszélés egyik kedvenc íróm tollából, szinte másfél évszázaddal ezelőttről, mikor még tél volt a tél, s az emberek sem sokkal másabbak, mint manapság...

Ez 1888 telén történt, mikor olyan nagy volt a hó.

Akkor télen valahogy nagyon rosszul mehetett édesapámnak, mert csak épp egy pici malacot öltünk, aminek olyan vékony volt a hurkája, mint az ujjam, és a fazékban, mikor főzte édesanyám, kipattogott, és kása lett belőle.

De azért ott volt: "sose ettem olyan jót". Még külön mulattunk rajta, hogy ilyen vékony hurka is, kolbász is van a világon. Mi, gyerekek, ujjongtunk és táncoltunk, s édesanyánk velünk mulatott.

Már a hurka-kolbász régen elfogyott, már csak a négy kis sonka lógott a kamrában, kifüstölve, meg olyan vékony szalonna, mint egy papírszelet. Ehhez nem volt szabad nyúlni, ezt még tartogatta édesanyám, de azért mi jól éltünk. Krumpli volt, és volt nagy főzési tudomány: édesanyám maga komponálta az ételeket. Minden napra kitalált valami újat. Még a kukoricakását is úgy tudta tányérra rakni, hogy ettől sikítottunk örömünkben. Rajzot csinált a tányérban. Körbe csepegtette, és elmesélte, hogy ez a meghódítani való vár..., itt fog bemenni a kiskanál, mint egy ostromló hadsereg..., hopp, és bekapja a baktert..., hopp, bekapja a katonát..., hopp, bekapja a hadvezért...

Úgy bekapkodtuk a kukoricakását, mint a mazsolát.

Egy délelőtt, csúnya viharos napon, nagy süvegben, amilyenben soha senki se járt, beállított István bátyám.

Ez óriási nagy tisztesség volt. István bátyám édesanyám apjának a testvére volt. Roppant gazdag ember, akinek roppant hombárok állottak a kamrájában. Ő volt a mesebeli nábob, akihez hasonlítani szokta édesanyám a mesék dúsgazdag királyait. Annyi disznaja volt, mint István bátyámnak... Olyan rettenetes ménkű gazdag volt, mint István bátyám... Ez volt a non plus ultra: ennél már nagyobbat nem lehetett mondani.

Egyszóval beállít hozzánk István bátyám rettenetes nagy oláh süvegével. Borzas volt annak minden szála, és dér volt ráfagyva, olyan volt, mint egy igazi hóember, de azért isten ments, hogy valaki elnevesse magát rajta: mi, gyerekek, a sarokba futottunk, és úgy néztük a hatalmas nagy embert, akinek a bajusza is olyan volt, mint a süvege, birzes-borzas, és jégcsapok lógtak rajza, mint a szalmafedelen.

Borzasztó szokatlan is volt, hogy csak úgy bejön, pláne édesapám nem is volt otthon, akkor Budapesten volt, és ott a Gregersen-gyárban dolgozott, onnan küldte a sok pénzt, hol öt forintot, hol huszat. Csak a huszat mindig ki kellett fizetni valahova, édesanyám csak az ötforintocskákból tartott bennünket meg a saját keresetéből, a gépfiából.

No, azt mondja István bátyám:

- Bakk.

Ezt nekünk kukkantotta, hogy ne féljünk tőle.

Meg azt mondta:

- Február, hol a nyár?... - meg is ismételte néhányszor: - Február, hol a nyár?

Ez aztán repülő szó lett köztünk, úgy megszerettük, hogy még augusztusban is az volt a csatakiáltásunk, hogy: "Február, hol a nyár?"

Guba volt rajta. A guba meg csupa szőr. Annak is minden szála ezüstfonallá vált, az egész ember olyan volt, mint egy óriási nagy ezüstbálvány: a mesés István bátyám volt ő mindenestül. Messziről látni lehetett rajta, hogy ez az igazi gazdag ember, ezüstből van verve mindenestül.

Le is ült minálunk. Alig emlékszem, hogy azelőtt ott lett volna, vagy ha eljött, leült volna. Ha mégis eljött azelőtt, csak káromkodni jött, mert rettenetes dörgő, nagy hangja volt, és úgy tudott káromkodni, hogy ahhoz képest a mennydörgés csirkecsipogás volt.

De most nem dörgött, csak dörmögött. Azt mondja:

- Jányom, van egy kis disznóság?

- Tudja, István bátyám, hogy csak egy kis malacot öltünk.

- Malac? Nojsz, az is megteszi früstökre. Mutasd csak a sonkáját, milyen.

- Hát, István bátyám, avval nem nagyon lehet dicsekedni.

Ezzel kiment, én utána. A kis kamra jéghideg volt. Ott azt súgja édesanyám:

- Minek jön ez ide? Vannak az ő kamrájában akkora sonkák, mint te vagy, kisfiam.

Leemelte a sonkát a madzaggal a lécről, amin a malac darabjai lógtak, s az én kezembe adta, hogy én vigyem be. Így akarta megmutatni, hogy milyen kicsi. Én akkor már kilencéves voltam, játszva cipeltem a sonkácskát.

István bátyám, ahogy meglát, kinyitja, szétveti a gubáját, a magyar nadrág zsebéből elővesz egy rettenetes nagy bicskát. Még a bicskája is olyan volt, hogy olyat csak igen nagy és hatalmas, gazdag öregemberek használhattak. Volt ez egy fél méter, ha kinyitotta. A sonka egész megijedt, hogy ha ezt a nagy kardot most belévágják, mi lesz belőle.

Édesanyám megterítette az asztalt, és feltette a legszebb porcelán tányért. A tányért nagyon szerettem, zöld eperlevelek futottak rajta körbe. Tálra tette a kis sonkát előtte, aztán előhozta a szép, aranysárga kukoricakenyeret. A kenyér nem volt elég tökéletes, mert édesanyám minden sütésnél elpanaszolta, hogy nem tud ebből a málélisztből olyan kenyeret sütni, mint a parasztasszonyok. Biztosan nem tudta úgy kigyúrni a maga vékony kis karjaival.

- Málékenyér! - kiáltotta István bátyám. - Hát nincs egy kis búzakenyered? Micsoda gazdasszony vagy, jányom?

Ezzel vette a sonkát, és szelt belőle egy jó nagy darabot, akkor a kenyérből is szelt egy nagyon kicsit.

Hozzáfogott enni. Nagy, sárga fogai voltak, mint a lapátok. Ez is olyan volt, mint a mesében a lapátfogú boszorkány, aki bekapja a kisgyerekeket, s azt mondja:

- Fogam, fogam, rágd meg a gyenge húsát... Fogam, rágd meg a gyenge csontját...

István bátyám hozzáfogott enni. Örültünk neki, hogy azért a kukoricakenyeret sem vetette meg. Azt is harapott hozzá. Egy harapás, két harapás, eltűnt a szép sárga karéj kenyér. Nagy ujjongással néztük, hogy hamarabb elfogy a nagy sonkadarab, mint a kis kenyér.

- No - azt mondja -, ehhez a kenyérhez még egy falatot.

Ezzel vágott a sonkából újra egy istentelen nagy szeletet.

Most meg a kenyér fogyott el. Mondja: - No, ehhez a sonkához még egy kis kenyeret - ezzel a kenyérből szelt.

Már előre örültünk, hogy most meg a kenyér fogja csúffá tenni, ebből maradt egy darab, s ahhoz sonkát vágott.

Így eszegetett, nagy csámcsogva, hersegve, csak úgy ment bele, mint a malomba. Soha életemben nem láttam ilyen étkes emberállatot. A sárga lapátfogak úgy őröltek, hogy édesanyámat a hideg lelte, s ezt én is megéreztem, s nekem is eszembe jutott valami rettenetes: ez az István bátyám mind megeszi a malac sonkáját.

Meg bizony. Úgy őrölt, úgy dolgozott, úgy habzsolt, mint egy kutya, ha jó falatot kap. S a szemei is úgy villogtak. Nagy, véres szemei voltak. Lassan letolta magáról a gubát, leeresztette, mert jó meleg volt nálunk, pedig csak nyers nyárfavesszővel fűtöttünk, rőzsével, ez volt a mi fűtőnk. De hogy négy gyerek is volt a házban, édesanyám nem sajnálta, tömte a kis spórhertet azalatt is, míg István bátyám ott pusztította a sonkát meg a málékenyeret.

Míg evett, nemigen szólott egy szót sem, csak mikor már elütötte az első éhségét. Akkor hozzáfogott beszélni.

- Bolond ember ez a Bálint - mondta. - Minek megy ez Pestre, Budára? Kutyának a szájába... Ott megrágják azok a pesti gyárak. Itt van nekem ez az ákácosom, mért nem inkább azt vágja ki? Elhozhatná az ágakat, gallyakat, volna jó tüzelőtök. Nem kellene ezzel a büdös nyárfavesszővel kínlódni, ennek semmi melege, csak a füstje. Olyanok vattok, mint a cigányok. Büdösek vattok a füsttől... De apátok, a buta jószág, elmegy Pestre; sose jött hozzám, hogy: István bátyám, kivágom én a kiserdejét magának, ócsóbban megcsinálom, mint más, adja ide... Nem, őneki Pestre kell menni.

- Bizony kell - mondta édesanyám élesen, mert ha megharagudott, nagyon oda tudott mondogatni -, mert abból nem élünk meg, hogy István bátyámnak az erdejét olcsóbban vágjuk ki, mint más... Nekünk sok fizetnivalónk van, ezért megy el az uram, hogy pénzt keressen...

- Pénzt... Mire nektek a pénz?... Minek csináltatok annyi adósságot?... De hát Kati is mindig kávét iszik... Nagyanyátok... Mi a fene az..., sose ittam kávét, mióta élek, jó nekem a füstölt kolbász früstökre meg egy pohár pájinka. Én pájinkát kávézok.

Ezen a gyerekek rettenetes nagyot kezdtek kacagni. Bálint öcsém már úgy ugrált István bátyám mellett, mint egy kiskutya, és úgy nézett a szájára, ahogy a kiskutya szokott, hátha adna neki is egy falatot a szép kis sonkából, amiből mi a világért se kaptunk volna, ez meg befalja már az egészet. Be bizony, István bátyám csak beszélt, beszélt, és nem adott neki egy kicsi falást sem.

Már a csontot kapargatta. Már megette az egész sonkát úgy, ahogy volt. Akkor édesanyám hirtelen piros lett a haragtól:

- Ej, István bátyám, még elrontja a gyomrát!

Ezzel elkapta előle a sonkacsontot.

- Majd megfőzöm ezt a gyerekeknek káposztába.

István bátyám nagyot nevetett:

- Gyereknek nem kell sok húst adni. Nekem is az a bajom, hogy gyerekkoromba már folyton csak húst szerettem. Húst meg a jó búzakenyeret. Bizony ilyen málékenyeret nem sokat rágtam, mióta a fogam kicsírázott.

Ezen, hogy az ő foga kicsírázott, Pista meg Bálint igen kacagtak. Táncoltak fél lábon, és kacagtak tele szájjal. És elkezdték egymást gyömöszölni, mint a vidám bárányok.

- Ezek a marha doktorok - mondta István bátyám - el is tiltották tőlem a húst. Ez az én menyem meg, az az Eszter, ez olyan sült bolond..., tisztára sült bolond...

Ezen a gyerekek még jobban kacagtak, hogy lehet valaki sütött bolond.

- Ez olyan sült bolond..., bakk..., hogy elhiszi a marha doktoroknak, hogy nekem nem szabad húst zabálni... A fene egye meg a nyeldeklőjüket a nevük napján... Február, hol a nyár?...

Minden szava úgy hatott, mint a rakéta, lehetett rajta nevetni.

- De én kifogok rajtuk. Ki én, azt a csűrdöngölőjét a lelkinek!... Engem nem tesznek lóvá... Nincs egy kis pájinka a háznál? Nincs? Ej, de kódus falu vattok... Bor sincs?... Assincs... Hogy tudtok megélni abba a nagy télbe?... Az ad erőt, egészséget, meleget... De legkivált a pájinka, az a jó kisüstön főtt szilvapájinka... Van ott elég, de menyem, Eszter, ezt is eldugja előlem, ott száradjon meg a bőre a csontján...

A medvetáncoltató nem tudott úgy kacagtatni, mint István bátyám, ha ilyen jókedve volt.

- Mindennap bemegyek vagy egyik komához, vagy a másik komához. Megtraktáltatom magamat, akkor aztán hazamegyek szép csendesen, és megeszem az Eszter menyem levesét meg a tejbegrízt, amit ád... Sose tudja meg, hogy hun traktamentoltam ezt a jó kis bendőt.

Megveregette a nagy hasát. István bátyám, mikor ilyen szépen kimelegedett, nagyon szép ember lett. Gömbölyű, kedves, és a nagy, bozontos szemöldöke alatt úgy kacagott a szeme, mint a réti virág a parton tavasszal.

Rákezdték odakint a déli harangozást. Behallatszott a befagyott kis ablakon, mintha a másvilágról jött volna a hang. István bátyám is elkezdett mozgolódni. Magára vette a nagy gubát, és megigazította a rettenetes nagy szőrkucsmát a fején, még a tükör felé is pislantott, de méltóságán alóli volt, hogy valójában belenézzen. Megrázta magát, s kezébe vette a nagy, egyenes szárú botot, mely piros volt és sima, igazi bíróbot, s egyet dörmögve, egy nagyot köpve elindult haza.

Kikísértük a kiskapuig, s elnéztük, míg a hatalmas hóban botorkálva elment. A kisutcán majdnem odáig lehetett látni, ahol lakott, a nagy cserepes házig.

A gyerekek nagyon vidámak voltak, és hógolyózták egymást, de én, mint a család kis örege, bementem édesanyámhoz, és azt mondtam:

- Már csak három sonkánk van, édesanyám.

- Á, fiam... Majd megveri érte eccer az Isten...

Másnap még váratlanabb vendégünk jött. Eszter néném. Két kosár volt a kezében. Már örültünk. Biztosan az öreg István bátyám megmondta odahaza, hogy megette a sonkát, és most Eszter néném nem akar adós maradni, hát hoz két kosár elemózsiát. Vajon mit hozott?

Eszter néném magas, egyenes asszony volt. Fekete szemű és félelmetes.

- Volt itt tegnap az öreg?

Édesanyám már látta, hogy ellenséges szándékkal jött. Csak annyit mondott: - Volt.

- Mit evett?

- Mit evett?... Megevett egy sonkát... a gyerekek elől...

- Sonkát?! - kiáltott Eszter néném... - Sonkát adtál neki?... Jézus Isten... Hát van neked lelked, te Erzsi?... Hát nem tudod, hogy nem szabad neki húst enni? Megtiltotta az orvos.

- Mondta. De csak akkor mondta, mikor már az egész sonkát bevágta.

- S mit evett hozzá?

- Mit evett volna? Kukoricakenyeret.

- No, hát akkor annak vége... De bánom is én! Dögöljön meg a disznó falánk... Ott forduljon fel, ahol van...

Ezzel felkapta az egyik kosarat, és egy szó s köszönés nélkül elment, ahogy jött.

Nem is kísértük ki.

Édesanyám:

- Én nem tehetek róla... Nem mondhatom egy öreg embernek, az apám bátyjának, hogy ne egye meg a sonkánkat... Neki kell eszének lenni.

Később észrevette a kosarat, amit otthagyott Eszter néném.

A gyerekek már rajta ültek, mint a verebek, és belekíváncsiskodtak. Tojással volt tele. Én már akkor gondoltam, hogy a másik kosarat is nekünk hozta, de meggondolta, s csak ezt hagyta itt.

Édesanyám soká nézte a kosár tojást, akkor azt mondta:

- Fiacskám, Eszter nénéd itt felejtette ezt a kosarat. Vidd utána, kisfiam, még visszajön.

Én fogtam a kosarat, megemeltem, jó nehéz volt.

Édesanyám jól felöltöztetett és elindított.

Elvittem a kosarat nagy szívfájdalommal, mert számítottam, mennyi jó rántotta lenne ebből a sok tojásból.

Mikor beértem az udvarukba, féltem a kutyáktól, de hogy sehol se láttam egyet sem, csak bemerészkedtem.

Hát látom én, hogy István bátyám a ház túlsó felén, az udvaron van a bőrbekecsében, és jön, megy, nyög, káromkodik, izzad, törölgeti a homlokát, és folyton öklendezik. A két kutya körülötte. De az öreg nagyon szenvedett. A szeme könnyes volt, nyögött, borzasztóan szorította a gyomrát, és szédelgett és szitkozódott... Folyton ugatott, szidta a köveit.

Eszter néném véletlenül kijött.

- Te mit akarsz?

- A kosár...

- Menj a pokolba! Nektek vittem, zabáljátok meg, ha a nagybátyátokat megöltétek.

István bátyám lekuporodott a havas tőkére, és nyögött. Én meg visszapillantottam rá, és elkullogtam a kosárral. Még örültem is, hogy a sonkáért egy kosár tojást kapunk.

Mikor hazaértem, édesanyám nagy szemekkel nézett rám.

- Kisfiam - mondta keményen -, az embernek önérzetesnek kell lenni... Azért küldtem vissza a kosarat, hogy hagyd ott!

Lángvörös lettem. Nagyon szégyelltem magamat. Habozva állottam, s nem tudtam, most mit csináljak.

De a gyerekek nem voltak egy véleményen édesanyánkkal, s ujjongani kezdtek.

Mire édesanyám kivette a kosarat a kezemből, és azt mondta:

- Majd megsegít az Isten, még visszafizethetjük...

Erre az egész gyereksereg rázendítette:

- Február, hol a nyár? Február, hol a nyár?

Csak nekem égett az arcom a szégyentől.

vissza a blog főoldalára