Egy patak meséje - Retyezát

Ahogy a képek elé leültem, valami szépet keresni, ezeket találtam. A decemberi eleji Retyezát-túrán készültek - akkor nem is tudatosan fotóztam végig a félig-meddig befagyott patakot, ahogy mentünk felfele mellette a menedékházhoz. S ahogy nézegettem őket, megtetszett pár, ezért gondoltam felteszem őket ide a blogra, úgyis olyan rég nem írtam semmiről. Elkezdtem hát Lightroomban kiválogatni és feldolgozni őket, s közben azon gondolkodtam, mit is írhatnék ide melléjük. Hisz ez "egy patak meséje".

S akkor valahonnan mélyről, nem is tudom hogyan, eszembe jutott Birtalan, a hal-ember... A funtineli boszorkány... Legkedvesebb könyvem. Minden évben elolvasom egyszer, amikor olyan hangulatomban vagyok... Eszembe jutott ez a történet a könyvből, s bár annyira nem kapcsolódik a képekhez (de valamennyire mégis), szóval gondoltam megosztom Veletek a fotók mellé:

AZON a napon, amikor Nuca elhatározta, hogy megsüti a nyulat - elébb napokig kellet csüngjön az eresz alatt, hogy megpuhuljon a húsa -, azon a napon vendég érkezett föl az Urszu-beli házhoz.

Éppen elkészült a spékeléssel, a nyulat nyársra is húzta ügyesen, s a sült hús jó szaga terjedni kezdett a levegőben, amikor odakint mozgás támadt, s az ajtó kinyílott. Egy ember állt a küszöbön, s kutatva nézett be. Alacsony, görbe hátú öregember volt, lábán ormótlan bocskorok, fején vedlett kucsma, s arcát majdnem egészen eltakarta a borzas, kenderszínű bajusz. Csak feltűnően tiszta és világos, majdnem sárgásán csillogó szemei látszottak tisztán. Barátságos szemek voltak, élesek és tiszták, mint a havasi víz télen. S a lapos, hosszúkás arcforma valahogyan egy bajuszos, vén halra emlékeztettek.
- Adjon Isten - mondta az ember, s belépett a házba. A vállán csüngő átalvetőt letette a padra, s a kucsmáját is levette. Homloka egészen fehér volt, haja hosszú és zsíros, s ugyanolyan fakó, mint a bajusza.
- Én Birtalan vagyok, Szalárdról. Tudod-e, hol van Szalárd?
- Nem én - felelte a leány, minden elfogódottság nélkül, szorgalmasan forgatva a nyársat a tűz fölött.
- A Maroson túl, s valamivel fentebb - magyarázta az ember -, valamivel nagyobb patak, mint a tietek itt, s fenyves erdők veszik körül.
- Szép lehet - bólintott a leány.
- Szép hát.
Az ember csak állt ott, és a bocskorát bámulta, amelyről a hó barna tócsákká olvadt a padlón.
- Üljön le, ha már itt van - javasolta a leány.
Birtalan leült a pad másik végébe.

Jó ideig egyikük se szólott, csak a sült hús halk sercegése hallatszott. A vendég előhúzott a zsebéből egy feketére vénült agyagpipát, előkotorta a dohányzacskót, s rátömött nagy, békés nyugalommal. Aztán kikotort a tűzből egy darab parazsat, s rágyújtott vele. Pöffentett néhányat a maró füstből, aztán állával odabökött az átalvető felé.
- Neked hoztam.
- Nekem? - bámult reá a leány, s a szemei nagyra nyíltak, kerekre, - Nekem?
- Uhum - bólintott Birtalan -, az úr küldi.
- Micsoda úr?
- Éltető uraság.
- Hát a ki?
- Övé odaát a havas. Mind.
- S miért küldi nekem?
- Hallott rólad, ejszen. Vagy tán apádat ismeri. Mit tudom én. Én plájász vagyok odaát, s engem küldött. De ügyelj, odaég a hús!
Aztán nem szóltak többet, amíg el nem készült a nyúl. Akkor Birtalan előhúzott a tarisznyájából egy egész kenyeret, keresztet karcolt rá a késével, ahogy illik, s megszegte. Vágott egy nagy karéjt a leánynak, egyet magának. Aztán bicskával a kezükben nekiestek a nyúlnak.

- Jobb időben nem is jöhettem volna - vallotta be Birtalan a végén, mikor már csak a nyúl csontja maradt - azt azonban meg kell adni, leány, a sütéshez értesz.
Bicskáját ködmönébe törülte, előkotorta újra a pipát, rátömött, rágyújtott, s mikor már szelelt jól, felkelt a padról.

- Na, most gyere - mondta -, az ebédért cserébe én is tanítok neked valamit.
- Micsodát? - kérdezte a leányka, kissé bizalmatlanul.
- Halat fogni.
- Fogunk mink eleget varsával, de ilyenkor nem lehet.
Birtalan lenézően legyintett.
- Varsával. Ki a fene bajlódik olyasmivel. Gyere csak! Mi a neved?
- Nuca.
- Hát Nuca, hozz egy baltát s egy kosarat a halaknak.

Lementek a patakhoz. A leány vonakodva, de kíváncsian, kosárral a karján s baltával a kezében. Egy nagy, kiugró sziklánál Birtalan megállt. A patak ott folyt el a szikla alatt, de nem lehetett hallani, mert jég és hó borította.

- Ismered ezt a helyet nyárról?
- Igen - bólintott a leány.
- Mély a víz itt a szikla alatt?
- Mély hát.
- Milyen mély?
- Derékig.
Birtalan bólintott, aztán lemászott a szikla alá, s lábával eltakarította a havat egy helyen. Hamarosan látni lehetett a jeget.
- Add a baltát!

Kopogtatni kezdte vele a jeget, egyszer innen, egyszer onnan, amíg kivágott rajta egy kis négyszögletű lyukat. Markával eltakarította ügyelve a jégtörmeléket. Lent, a lyuk mélyén, mint olvadt ólom, surrant a víz, sötéten, majdnem feketén.
Letérdelt, fejét lehajtotta egészen a vízig, és sokáig nézett úgy be a patak gyomrába.
- Itt vannak - dörmögte aztán fölemelkedve -, te is megnézheted őket. A kő alatt, mindenütt, fejükkel a hasadásokban. Csak a farkuk mozog ide-oda.
A leány kíváncsian guggolt le a lyuknál, s fejét egészen a vízig lehajtotta. Orrában érezte a patak nyers, vad szagát, s füle megtelt azzal a furcsa, hussanó zajjal, amit a kő és jég közé szorult víz súrlódása okoz.
Végül aztán ő is meglátta az első halat. Mozdulatlanul feküdt ott, akár egy darab fa, fejével egy kő repedésében. Csak uszonyának átlátszó hártyája hullámzott alig észrevehetően a víz áramlatával. Aztán meglátott egy másikat is, és aztán többet, még többet.
- Látom őket - emelte föl kipirosodott arcát -, mennyien vannak! De hogy lehet megfogni őket, Birtalan bácsi?
- Mindjárt meglátod. Szedj előbb a kosaradba jó sok fenyőgallyat. De szárazat, érted?

A patak túlsó oldalán sűrűn álltak a fenyők, ágaik földig leértek, s volt elég száraz gally rajtok. A leányka szorgalmasan aprózta őket a kosarába. Birtalan azalatt a késével szurkot kapart a fákról egy darab újságpapírba.
- Na gyere - mondta végül is az öreg, amikor már elég volt a gally is, meg a szurok is. Azzal visszatértek a jégre.

Először megkereste pontosan a helyet, ahol legsűrűbben voltak a jég alatt, onnan aztán eltakarította, ügyelve, a havat.
- Add ide a fát!
Kúposán összerakta a gallyakat a megtisztított jégdarabon, közéjük keverte a szurkot, aztán kovát, taplót vett elő, s tüzet csiholt. Pattogtak a gallyak a lángocskák alatt, az égő szurok lecsöpögött a jégre, s hamarosan tócsa keletkezett alatta. Birtalan a balta nyelével benyúlt a tűz alá, s a kásásra olvadt jeget apránként kaparta el onnan.
- Így kell ezt csinálni - mondta -, mert ha baltával ütöd a jeget, a halak odébb mennek a közeléből, így nem veszik észre.
A lyuk egyre mélyült a tűz alatt, mélyült, szélesedett. Mikor aztán a tűz leégett, s Birtalan lábával elkaparta a maradék parazsat, a jég már egészen puha volt a lyukban. Lassan, ügyelve tisztította ki a tenyerével, míg egyszerre csak ott volt a keze a víznél. Kész volt a nyílás. Az öreg vigyorogva nézett föl a leányra, s az visszamosolygott reá, izgalomtól csillogó szemekkel.

Birtalan levetette a ködmönét, s karján föltűrte az inget hónaljig. Vékony, inas karja olyan volt, mint egy száraz faág. Aztán lassan, óvatosan alányúlt a lyukon át a vízbe. Mélyebbre, egyre mélyebbre. Nuca még a lélegzetét is visszafojtotta. Tekintete ott csüngött a Birtalan arcán. Ez az arc zárt volt, feszült, titokzatos. Egyszerre aztán megrándult a bajusza, s a szemei felvillantak, furcsa, diadalmas fénnyel. Kihúzta a karját a vízből, s kezében ott ficánkolt egy jókora hal.
- Itt van ni - mondta vidáman, s betette a halat a kosárba.

Aztán újra alányúlt a vízbe, s újra kihúzott egy halat. A hatodiknál végül is abbahagyta, fölemelkedett, s hidegtől vörösre csípett karjáról lerázta a vizet.
- Így na. Most te is megpróbálhatod.
A leány nyomban ledobta a lyuk mellé a nagykendőt, rátérdelt, s ő is feltűrte karján az inget.
- Brrr... - suttogta, amikor belenyúlt a hideg vízbe, de a kezét azért nem húzta ki.

- Éreztem egyet az ujjammal, de elment!
- Vigyázva érintsd meg - oktatta Birtalan -, simogasd végig a hátát a feje irányába, s amikor elérsz a kopoltyújához, markolj belé gyorsan. A víz is súrolja ilyenkor a hátát falevéllel, kicsi ágakkal, jégdarabokkal, ami benne úszik. Tégy úgy, mintha egy darab fa lenne a te kezed is, élettelen, mintha csak a víz sodorná azt is, akár egy ágat vagy falevelet.

A leányka újra benyúlt a vízbe, most még óvatosabban.
- Megvan! - kiáltott föl hirtelen, örömtől kigyulladt arccal, s már ott is ficánkolt a hal a hóban.
A jéghideg víz szinte égette a bőrét, ujjai fájtak a hidegtől, de nem hagyta abba. Vad, vidám örömmel dobálta ki a halakat, egyiket a másik után.

Birtalan ott állott mellette, s tűnődve nézte.
- Elég - mondta aztán egy idő múlva, s a hangja nagyon komolyan csengett -, most van elég halad néhány napra. Hamar megtanultad, hamarabb, mint hittem volna. Kevesen tanulják meg, de én sem mutatom meg soknak. Az emberek mindent pusztítani akarnak. Én csak annyi halat fogok, amennyi nekem kell, s néha az uraságnak, ha följön. Aki akkor is pusztít, amikor nem éhes, vétkezik.

Mikor visszaérkeztek a házba a kosárravaló hallal, Birtalan kiürítette az átalvetőt.
- Itt van egy kenyér, szárított hús, egy oldal szalonna, alma, mézeskalács, s itt ebben a zacskóban egy szopócukor. Na. Az uraság küldi mindezt.
- Isten fizesse meg mindkettőjüknek - mondta a leány, s rakni kezdte a holmit föl a polcra.
Birtalan vállára dobta az üres átalvetőt, mélyebbre húzta a kucsmáját, s az ajtó felé indult.
- Hát, Isten megáldjon, leány.


Kapcsolódó bejegyzés: Retyezát - 10 fotó

További fényképek itt: fényképalbum

vissza a blog főoldalára