Wass Albert - Egyedül a világ ellen

(részlet)

A fázás korán felköltötte reggel. Hideg volt, a levegőben érzett már a dér szaga. Felszította a hamu alatt lapuló tüzet, aztán kinézett az ajtón. Az ég sötét vászna még tele volt varrva csillagokkal, de keleten már sápadt csík emelkedett a hegygerinc fölé. Közel volt a hajnal.

Megmelegítette magát a tűznél, aztán elővette a puskát, kimért egy adag puskaport és beletöltötte, fölibe gyömöszölt egy rágásnyi csepűt, majd ólmot faragott rá s kevert közéje néhányat a patkószegekből. Végül ledöngölte csepűvel az egészet. Gondosan kiválogatott egy gyutacsot is, de nem rakta föl a csicsre, hanem egy kis papírkában zsebébe dugta. Harmatosan esős az ilyen őszi reggel, könnyen elázik tőle a gyutacs, azt még Andorástól tanulta.

Közben szabályosan reggel lett. Már csillag egy se látszott, csak szürke köd ülte a tisztást és eltakart mindent.

Az egyetlen jó csapdát hóna alá vette, vállára akasztotta a puskát s kilépett a hajnali hidegbe. Lába alatt halkan recsegett a fűre fagyott dér. A ház előtt egy percre megállt. Túl a bükkös gerincen mély, hörgő hangon szarvasbika bőgött. A hang vastagon hömpölygött végig a völgy fölött, hullámokat vetett a csöndben s az Istenszék szikláiról görgő foszlányokra verődve vágódott vissza.

Mártonka hallgatta a szarvasbikát. Szíve verni kezdett az örömtől, a torka egy kicsit összeszorult, mint mindannyiszor eddigi életében, mikor a leszálló ősz valamelyik ködös reggelén először hallotta meg ezt a hangot.

– Hát elkezdtétek… – mondta s a szeme megcsillant.

Visszament a házba, letette a csapdát. Ma nem lesz erre szükség. Aztán megvizsgálta még egyszer a puskát. Rendben volt. Kiment a tisztásra s hallgatózott. A bükkerdő gerincén még egyre bőgött a bika. S túl, messze felelt reá egy másik.

Mártonka meghúzta vállán a puskaszíjat s a dértől sercegő füvön át vette az irányt egyenesben, neki a bükkerdőnek.

A szarvasbika, egy csontos öreg állat, ott állott egy szederrel benőtt kis tisztáson, a bükkerdő szelídre gömbölyödött gerincén és mély, hörgő hangján alábőgött a völgybe. Nem volt haragos az öreg, csak éppen kedvtelésből lökdöste ki gégéjéből a kövér hanggyűrűket, melyek sebesen terjedtek szét a csöndben s megrezegtették azt, megcsapdosták a fákat és a sziklákat s fölvert hullámaik a távoli gerincekig értek. Előre nyújtotta a nyakát, szájából szürke pára omlott, szemét félig lehunyta és játszott a hangjával.

– Öüö. Öü. Öüö. Öh, öh, öh… öüö, öüö, öüöüh!

Négy tehene ott legelt a szedresben. Egyik-másik néha óvatosan fölemelte a fejét és figyelt, aztán lépett egyet hosszú, vékony lábával és tovább legelt. A bika egészen nyugodtan gyönyörködhetett a hangjában, ügyeltek azok helyette is, hogy veszedelem ne szakadhasson rájuk.

Meg aztán mi veszedelem érhetné a bikát? Farkas? Még nincs tél, még nincs hasig érő hó, még nincs hidegtől s éhségtől gémberedett izomzat. Jöhet a farkas, ha kedve van kipróbálni az agancsütés súlyát. Medve? Törődik is a medve velük. Ember? A pásztorok régen lementek már, sehol a gerincen emberszag nincsen.

A bika tehát állt nyugodtan és játszott a hangjával. Messziről, a harmadik vagy negyedik gerincről egy fiatal bika felelgetett, nyújtottan, vékonyan. Messze volt, nem érdekelte. Nem evett, csak állt ott és félig lehunyta a szemét. Szőre vizes volt a ködtől s a napot várta, mely nemsokára ki kell bújjon ott szembe vele a hegyből és meleg sugaraival felszárítsa hátáról a dért. Néha rázott egyet-egyet az agancsán, mely fekete volt és vastag s végeiben két lapátos korona. Súlyos volt ez az agancs a fején, súlyos és veszedelmes fegyver. Tudta ezt és ezért állt ott olyan nyugodtan és büszkén.

Feljött a nap. Még nem volt sugara, csak mint egy nagy vörös golyó állt a ködben a szemközti hegy fölött. De már a tehenek is meglátták s nézték hosszú szempilláik alól. Várták a melegét, hogy kellemesen végignyaldossa őket.

Ekkor ért Mártonka a tisztás szélire. Úgy jött, mint a hiúz. Osonva, fától fáig. Bocskorait is levette, mezítláb volt. Ág nem roppant alatta, levél nem zörgött. A szelet is kileste, jó széllel jött.

A tisztás széliben kidőlt bükkfa mögött meglapult. A puskát végigfektette a fatörzsön. Előtte, alig harminclépésnyire, ott állt a bika s a napot nézte, a nagy vörös napot. Odébb a négy tehén.

Remegett a fiú keze, ahogy előkotorta a gyutacsot a zsebéből. Remegett, ahogy föltette a csicsre. Aztán felhúzta a durva nagy kakast. Katt – hallatszott ijesztő hangosan s a négy tehén egyszerre fölkapta a fejét. Füleiket meredve görbítették a hang felé, nyakuk megnyúlt a vigyázásban. A bika is megmozdította a fejét, előbb a figyelő tehenekre nézett, aztán haragosat, nagyot bődült. A hang kövér gyűrűket vetett, nekiesett a fáknak s megrázta hömpölygő erejével az erdő csöndjét.

Mártonkának fülében s torkában vert a szíve. De szeme már akkor a cső fölött a bika oldalát kereste, azon a helyen, ahol a szívnek kell lenni. S ujja a ravaszon volt és nem remegett már semmit.

Aztán eldörrent a lövés. A puska nagyot ugrott, ellökte Mártonkát a fatörzs mellől. A bika felszökött a levegőbe, fájdalmasat, nagyot nyögött, majd nehéz csörtetéssel iramodott lefele a hegyoldalon. A négy tehén riadtan föltartott fejjel rohant mögötte. Recsegett, ropogott az erdő, amerre futottak. Az egész egy pillanatig tartott. Azután csönd lett. Nagy, halálos, nyomasztó csönd.

Mártonka felszökött a földről s rohant oda, ahol előbb a bika állott. Most már újra torkában vert a szíve, pattanásig feszült benne az izgalom.

Szempillantás alatt meglelte a nyomot. Itt állott, innen ugrott el. Itt rohant, a feltépett szederindák és a rohanó csülkök által fölszaggatott föld mutatták az irányt, merre vette útját. A fiú, mint a farkas, úgy ment a nyomon. Néhány lépésre vért talált. Habos, vastag vérfoltokat a szederleveleken. Felujjongott benne az öröm. Talált a lövés!

Talált a lövés. Pontosan oda talált, ahova kellett. A nagy bika érezte, hogy baj érte, veszedelmes, soha nem érzett baj. Érezte, hogy távolodik tőle a világ, érezte, hogy izmai nem akarnak engedelmeskedni, érezte, hogy a hajnali fénybe boruló erdő sötétedik, a fák félelmetesen feketék lesznek és az egész föld, az egész hegy mozogni kezd alatta, billeg és fordul és az égboltozat teteje omlani kezd, hogy reá szakadjon. Megfeszítette minden erejét, hogy elmeneküljön a furcsa és borzalmas veszedelem elől, mely ott van valahol egészen közel, talán éppen rajta valahol és nem akar elmaradni. Megfeszítette minden erejét és rohant lefele a hegyen, nem nézett ösvényt, bokrot, fát, nem nézett semmit, csak rohant egyenesen lefele teljes erőből, keresztül ledőlt fán, széltörésen, málnáson, bokron, mindenen, csörtetve, törve-zúzva mindent, vakon és kétségbeesett meneküléssel az izmaiban.

Aztán hirtelen megszűnt a világ, elsötétedett feketére az ég, eltűnt az erdő, a hegy, izmai még egy utolsó ugrásra feszültek… s a nagy bika hatalmas teste összeomlott, ropogva törte szét maga alatt a széltörés korhadó ágait.

Mire Mártonka a vérnyomon odaért, már nem volt benne élet. Büszke feje fönnakadt egy kidőlt fenyőn s úgy nézett föl az égre, nyitott szemmel és nyitott szájjal, mintha még perelni akart volna ott fönt valakivel. Mártonka megtörülte izzadt homlokát és csillogó szemmel nézte az elesett állatot.

– Haj, Andorás – gondolta –, ha látnád!

Aztán a puskát nekitámasztotta egy fatörzsnek, előhúzta a kést és nekifogott a nyúzásnak.

Déltájban érkezett vissza a házhoz hátán a bőrrel, nyakában a bika agancsos fejével s kezében a májával. A fejet s a bőrt lerakta a ház előtt, felszította a tüzet s megsütötte a májat. Csak aztán kezdett gondolkozni. A sült májra megivott egy korsó vizet, leült az ajtó elé, süttette magát a nappal s tovább gondolkozott. Aztán elővette megint a lajtorját, a puskát visszavitte a hiúba, oda rakta melléje a bőrt is. Majd vette a baltát s ment vissza a húshoz.

Estefelé, két véres nagy combbal a hátán, melyek majd a földig értek mögötte, megérkezett Marciék házához. Marci nem volt otthon, csak Rébék néne tátotta a száját s a gyermekek.

– Na, Rébék néne, kell hús? – nyitott be Mártonka az ajtón.
– Kit öltél meg, te? – csapta össze kezeit az asszony, ennyi sok hús láttán.
– A nagyapámot – felelte Mártonka s a két combot úgy penderítette föl az asztalra, hogy majd összeesett alattuk szegény.
– Te bolond, te. Sz’ ez marhahús… hol loptad?
Mártonka arca elkomorodott.
– Loptam? Ez az enyém, Rébék néne. Hegyi bika húsa, szarvasé. Magának hoztam.

Állt a szegény asszony s nézte a sok húst. Életiben nem látott ennyit. Szegényemberhez ritkán jut pecsenye. Állt s örvendett is, félt is.

– Jaj, te, te… nem lesz baj ebbül?
De már nézte a húst, kezével is fogta s szagolta, friss-e.
– Ezt szagolhatja, mert mai… – dicsérte Mártonka önérzetesen a két ménkű nagy combot.
– Jaj, lelkem… aztán nekem hoztad?… Ennyi sok húst…
– Hadd egyenek, Rébék néne, maguk is egyszer, mint az urak. Amennyi magukba fér. Húst.
– Jaj, áldjon meg az Isten, fiam…

A gyerekek is odagyűltek nagy csodálkozva, nézték a rózsaszínű húst, tátották a szemüket.

– Nem ingyért hoztam – komolyodott el Mártonka hirtelen –, nehogy azt higgye. Sót adjon nekem érette, jó sokat s málélisztet egy vékával. Meg hagymát, keveset. Meg zsírt, disznózsírt.
– Minek az neked, te? – csodálkozott az asszony.
– Minek? Hát másnak minek. Enni kell.
– Hát gazdád nem ad?
– Az enyim? Az nehezen.
– Sze elszegődtél, úgy mondtad nemrég, hogy itt jártál.

Mártonka legyintett.

– Az akkor vót. Azóta felszabadultam. Most ilyenekkel van dolgom, lássa, mint ez itt.
S a húsra mutatott.

Rébék néne megcsóválta a fejét, de nem szólt. Szegény volt maga is és tudta, hogy a szegénységnek sokféle ága-boga van. Kit ez húz, kit az húz. Hát csak előkerített egy zsákot, málélisztet töltött bele, külön zacskóba sót, fél koszorú hagymát s odaadta a fiúnak.

– Nesze, na. Aztán köszönöm, hogy gondoltál ránk.
– Isten áldja – búcsúzott Mártonka is komolyan, mint aki dologban járt s indult is vissza a hegyre.

 

Wass Albert - A funtineli boszorkány
- II. Kunyhó a Komárnyikon

(részlet)

Ez azon a napon történt, amikor meglelte az iszticsói nagy bikát. A hangját többször hallotta már lent a katlanok sűrűjében, de nem tudott hozzáférkőzni sehogyan. Ritkán szólott, és akkor sem bőgött rendesen, csak mordult egyet-egyet, mint a nagyon öreg bikák szoktak. Azon a reggelen azonban fönt az Iszticsó laposán hallotta szólni. Ez kora reggel volt, pirkadat előtt. Mire odaért, már csak két másik bőgött ott. Az öreg behúzódott valahova az üverek közé. Sokáig hallgatózott, de nem hallotta a hangját többet. Sokáig mászkált utána a sziklák között, későbben is vetődött vissza a házhoz, mint máskor. Csak éppen evett, aztán lefeküdt aludni. Az asszony hagyta. Nem szólt hozzá többet.

Alig ébredt föl, már talpra szökött. Ment vissza az Iszticsóra.

Későn jött meg, rosszkedvű volt. Napnyugta táján mordult ugyan a sűrűben néhányat a bika, de nem jött ki.

- Ha lehet, ébressz föl sötétben - mondta -, korán akarok ott lenni holnap.

Az asszony többször is fölriadt éjjel emiatt, figyelte a csillagokat, de mindannyiszor korán lett volna még. Egyszer aztán arra ébredt, hogy valaki mozog a szobában. Az úrfi volt. Lámpát gyújtott. Kint halványulni kezdtek a csillagok.

Megivott egy pohár pálinkát, kenyeret, szalonnát tett a tarisznyába, és ment. Még nem aludtak ki mind a csillagok, amikor fölért a laposra. A völgyek sötétjét mintha tejjel töltötték volna meg, úgy pihent a köd a patakok fölött. Napkeltéig hiába várt. Mindenfele bőgtek a bikák, egy jó formájú tizenkettes meg éppen ott izgágáskodott három tehenével előtte, a laposon, de az öreg nem mutatkozott sehol. Végre napkelte után pár perccel meghallotta a hangját. Az Iszticsó keleti gerincén mordult néhányat. Sietve iramodott a hang felé, nem törődött azzal, hogy megriasztja a tizenkettest, nem törődött a másik bikával sem, amelyik akkor jött föl az üverből éppen, a szedresben majdnem rászaladt egy fiatal medvére, amelyik a rémülettől és meglepetéstől fújva és köpködve iramodott el lefelé a hegynek, és olyan zajt csinált, mintha az egész erdőt szét akarná törni maga előtt. Nem törődött velük, csak futott. Vad futás volt. Valahol egy disznó ugrott meg röffenve, néhány rövid pillanatig látszott fekete oldala a fák közt.

Eszébe se jutott, hogy reá lőjön. A nagy bika kellett. Tudta, hogy pillanatokon múlik az egész. A bika most vált át a gerincen, és néhány lépése van csupán fedetlenül, aztán eltűnik újra a sűrűben. Rohant.

Mire odaért, még éppen odapillanthatott. A túlsó üver alján volt már, és teheneivel éppen húzódott be a fenyves közé. Egy pillantást vethetett reá csupán. Agancsára, ahogy kétoldalt fölmeredt, és mintha két bokros fát hordozott volna a fején, olyan volt. A távolságot nem bírta volna a puska. És tudta azt is, hogy utánamenni nem szabad. Kevés az esély, hogy a sűrűben lövésre kapja, és ha a bika megérzi, hogy járnak utána, elköltözik a teheneivel, és akkor ebben az évben már nem akad rá többet.

Tehát csak nézte. Néhány pillanat volt az egész, amíg láthatta lassan bevonulni a fák közé, de ez a néhány pillanat elég volt ahhoz, hogy azon a délután bundával és tarisznyával induljon el a Komárnyikról.

- Éjjelre nem jövök haza - mondta -, ott alszom, a bikánál.

Az Iszticsó gerincén keresett magának éjszakázó helyet. Tüzet nem rakott. Csöndben volt és várt.

Napnyugta táján mordult néhányat a bika a nyugati oldal sűrűjében, aztán hallgatott megint. Csillaggyúláskor egyszerre csak ott szólalt meg a pláj alatt, az északi oldalon.

Bundájába bújva virrasztott egész éjszaka. Hallotta, ahogy az öreg följött a laposra, és ott bőgött sokáig, egy helyben. Úgy éjfél után elcsöndesedett. Néhány kisebb bika tovább tombolt, az egyik egészen közel jött, érezni lehetett a szagát is. A levegő remegését, a hullámokat, amiket a hangja vetett. Holdvilág volt, majdnem telehold, és az ezüstös fénynél látta az állatok sötét körvonalát ide-oda mozogni a széltörésben. De az öreg hallgatott.

Lassan telt az éjszaka. Hosszú már olyankor ősszel, és lassan telik, ha kemény sziklapárnán virrasztja át az ember.

Mikor az ég keleten bomlani kezdett, s egy dérszagú szellő végigfutott a fákon, az öreg megszólalt megint. Valami olyan ásító hördülés volt ez csak, mint amikor a bika föltápászkodik a pihenésből, nyújtózik egyet, és belenéz a szürkület páráiba. A hang a laposról jött.

Sötét volt még, nem mozdulhatott. Csak várt tovább és feszülten figyelt. Most már gyakrabban mordult az öreg. Egy ideig még fönt a laposon, aztán ahogy a csillagok egyre halványodtak, lassan megindult a keleti gerincen lefelé.

Ekkor kibújt a bundából, fogta a puskát, és leszaladt a mögötte lévő üveren. Valami nagydarab állat iszonyú csörtetéssel megiramodott alatta a sötétben, de nem törődött vele. Futott. Túl újra föl, a keleti gerincnek. Nagyot kellett kerülni, de nem tehetett mást. Így kívánta a szél.

Mire a keleti gerinc alá ért, erősen vörösödött már az ég alja. A levegő lassan megtisztult a páráktól, és a fák egyenként előbújtak. Már csak a hajnalcsillag látszott, de az is alig. Szerte a gerinceken nekivadulva bömböltek a bikák. Szívdobogtató, gyönyörű hajnal volt. A szedresben egy medve motozott. Fiatal medve volt, fekete, hosszú orrú. Lent az üver alján, halk röffenésekkel egy vadkoca terelte át süldőit.

Fölért a gerincre. Megállt. Csönd volt előtte, csak messzi kereken nyögtek, hörögtek az erdők. Néhány percig úgy állt mozdulatlanul. Figyelve. Aztán lassan előbbre ment. És akkor előtte, a túloldali üver hajlatában mély hördüléssel fölmorgott az öreg.

Óvatosan lopódzott előre. Ág se reccsent, levél se zörrent. Csak egy lappantyú rebbent föl valahonnét, és éles visítással vágódott alá a bükkösbe. Akkor kélt a nap. Első bíborpásztái végighulltak a gerincen. Egy szellő jött velük: patakszaga volt.

Aztán ott volt alatta az üver széles, szederlepte gödre. A nap rőt fényében egészen különösen csillogott a harmat sűrű gyöngyszövése a párálló, foltos szederleveleken.

Először egy tehenet látott meg. Ott állt a szedrek között, és lefelé figyelt. Aztán még kettőt. Odébb egy negyediket. Lefelé néztek mind. Majd egymásra dőlt fatörzsek között egy ötödiket. És akkor, a fatörzseken túl, egy gombás tönk mellett megmozdult valami szürke, nagy. A korhadt faágak kusza összevisszaságából kivált egy fej, és megmozdult egy agancs fehér hegye.

Lassan, méltóságteljesen lépett néhányat a bika. Már tisztán látszott. Súlyos agancsa minden lépésnél megbillentette a fejét. Megállt. Morogva, alig hallhatóan hördült egyet, szájából vastagon dőlt a pára. Aztán recsegve, ropogva, mint egy meglódult szikla, rárontott a tehénre.

Az halkan felnyögött, és oldalra ugrott. Majd lassú, játékos szökellésekkel megindult fölfele. Néha megállt és visszanézett. Kacéran szinte. Ilyenkor a bika is megállt, fejét a vörös napgolyó felé fordította, és rekedten reáhördült. Aztán újra meglódult a tehén után.

Az már felért a gerincre. Barna hátára rásütött a nap, és kis fehér párákat csókolt ki belőle. A bika lassú, kimért, méltóságos léptekkel ment utána. Egy fiatal bükkfasurgyé útjába állt. Nem tért ki, csak odabillentett egyet az agancsával, s a fiatal fa recsegve törött ketté az ütés alatt.

A tehén ebben a pillanatban látta meg a szikla mellett lapuló embert. Lába legyökerezett. Nyaka megnyúlt, fülei előredűltek, mint két nagy kanál, orrlika kitágult. Csupa figyelem lett egyszerre. A figyelés eleven szobra, ott fönt, fehér párák és rőt napsugarak között, a gerincen.

A bika is megállt. Fejét lassan, lomhán, a félelmet nem ismerő erő öntudatával fordította arrafelé, amerre a tehén valamit észrevenni látszott. De már ekkor a célgömb ott csillogott a lapockáján.

A lövés keresztülhasította a csöndet. Az üver megtelt fekete füsttel és keserű lőporszaggal. A nagy bika megrándult, s aztán mintha maga az Iszticsó indult volna meg: recsegve, ropogva, fákat döntve, ágakat zúzva lezúdult az üveren. A tehenek megriadva csörtettek mögötte. Még néhány pillanatig hallatszott a füst mögött a törtetés, azután egyszerre leszakadt a csönd. Mélységes nagy csönd. Csak messze, messze, mintha halk nyögések lettek volna, hallatszott távoli bikák bőgése, kereken mindenütt, amerre a gerincek a láthatárba beleolvadtak.

Az úrfi ott állt néhány másodpercig mozdulatlanul. Az izgalom még ott vert a szívében. Még érezte a perc visszahozhatatlan nagyszerűségét. Aztán odament, ahol előbb a bika állt. Lehajolt. Szeme idegesen keresgélt a szederleveleken, és egyszerre elöntötte valami jóleső nyugodtság. Vér. Sötét, fekete vérfolt a szedreken. S lentebb is, amerre a bika elrohant. Odébb, mindenütt. Vér. Sötét, fekete vér. Sok vér.

Megtöltötte a puskát. Aztán lassan, óvatosan elindult a vérnyomon lefelé; A feltúrt föld is jelezte a csapást. A megborzolt szederindák. És vér mindenütt, csillogva, vastagon, felolvadva a harmat cseppjeiben.

Nem kellett messzire menni. Lent, a szálerdő szélén, egymásra dőlt korhadó fatörzsek között, ott feküdt a hatalmas bika. Már nem élt. Szeme üvegesen meredt a kinyíló reggelbe, szája kissé tátva volt, mintha még hördülni akart volna egy utolsót, de csak véres hab jött ki rajta. Agancsa megakadt egy fiatal fenyőben, s ahogy lezuhant, magával rántotta azt is.

Az Úrfi megállt előtte. Szíve örömet dobolt, de ugyanakkor valami furcsa, szomorú érzés fogta el, és lassan levette fejéről a kalapot. Aztán egy szép kis fenyőágat letört, megmártotta a bika sötét vérében, és a kalapja mellé tűzte. Aztán leült az egyik fatörzsre, elővette a tarisznyáját, és falatozni kezdett.

Javában nyúzott, amikor fönt az Iszticsó laposán megszólalt egy kürt. Vékony, hullámzó hangja volt. Messziről visszaverték a hegyek.

Felfigyelt. Aztán letette a kést, kivette a puskából a töltést, és belefújt a csőbe. Éppen olyan furcsa, hintázó, játékos hang jött a puskából, mint az a másik volt, és élesen belehasított a csöndbe. Belefújt négyszer, ötször. Aztán letette a puskát megint, és tovább dolgozott.

A bőrrel végzett már, és a fejjel bajlódott, amikor fönt a gerincen kurjantás harsant.
- Hujjjhahó!
- Hujjhahó! - felelte vissza.
És néhány másodperc múlva már recsegtek fent az ágak, és a fák közül előjött az úr. Puska volt a vállán, oldalán tarisznya. Odajött, megnézte az agancsot.
- Szép. Tizennyolcas. Igazán szép. Vastag.
- Gyöngyös - mondta az úrfi.
- Az, gyöngyös. A színe is jó. Széles a kiállása. Gratulálok hozzá, fiú!
Az úrfi nyakába vette az agancsos fejet, vállára lökte a bőrbe begöngyölt hosszúpecsenyét, és megindultak lassan fölfele egymás mellett, apa és fiú. - Ez az első?
- Ez.
- Halottam lövést a minap is.
- Disznó volt. S azelőtt egy bak. Apám?
- Egyet én is lőttem már. Nem ilyen szép, mint ez. Tízes, de vastag. Öreg, visszarakott.
- A Sestinában is tudok egy olyat. Hát a sárga medve?
- Ott jár az is. Dögöt hagytam neki.
- És a szürke, amelyikről Vénség beszélt?
- Nem tudtam még összetalálkozni vele. Itt jár medve?
- Három fiatal. Disznó van több. A félfülű él még?
- Meglőttem tegnapelőtt. Egyik agyara is hiányzott.
- Nagyon öreg lehetett.
- Öreg volt és sovány.
- Jó bőgés van az idén.
- Jó.

Már fönt voltak a gerincen. A nap sárgán ostorozta a bükkök lombját, s rőtbarna levelek rajban szálltak alá, mint a lepkék. Egy darabig még együtt mentek, aztán fönt a laposon az öreg megállt.
- Na, én itt eltérek. Csak a lövésedre jöttem, mert amúgy is itt voltam a Gergely-pojánban. A fiú is megállt. Kezet fogtak. Keményen kulcsolódtak össze az ujjaik.
- Valamelyik nap talán meglátogatlak, fiú, s egy éjszakát eltöltők ott. Tőled közelebb a Gergely-poján, s ott jár egy jó bikám. A fiú elveresedett.
- Jöjjön, apám, szívesen látjuk.
- Látjuk? Kivel vagy ott?
- Hát, úgy értem...
Az öreg elnevette magát.
-Taknyos! Azt hiszed, el lehet titkolni előlem valamit? Mit gondolsz, ki gondoskodott a fehérnépedről, ameddig odavoltál? Ki küldött föl lisztet meg szalonnát meg egyebeket? Mi? Tőled ugyan éhen halhatott volna!
- De...
- Hallgass! A napokban elmegyek, és megnézem azt a fehérnépet. Az öreg ott fönt a Fulgerujon sok jót beszél róla. Kíváncsi lettem. Na, jó vadászatot addig is.
- Jó vadászatot - dadogta az úrfi zavartan -, kezitcsókolom.
- Szervusz.

Azzal már mentek is, ketten kétfelé. Az egyik zúgó fejjel és megszégyenülten lefelé a plájon, amerre a Komárnyik nagy tisztását rejtik a fenyők. A másik békésen nevetgélve magában föl délkeletnek, s aztán be az üverekbe, a sűrű, katlant rejtő mély üverekbe, ahol penészszagú gombák és öles páfrányok teremnek, moha fogja föl a lépés zaját, és összehajtó, vén fák szűrik meg a csöndet és a fényt.

vissza a blog főoldalára