Június 4-i emlékező túra, két csúccsal: Dobogókő és Pilis-tető

Tekerés és emlékezés. Egy kis elmélyülés. Egy jó könyv a könyvtárból. Egy jó Rotburger sör a déli forróságban. Két csúcs, közöttünk egy mély nyereg. Felhők és egy messzi-messzi égbolt. Közel az Éghez. Gondolatban otthon...

a nagyobb térképért kattints vagy közelíts

Ez volt az első alkalom, hogy nem a Fagyos-Katonától, hanem a Vörös-dagonyától másztam ki Dobogókőre. Megmondom őszintén: nekem nem jött be ez az útvonal. Bár lehet, hogy a déli meleg tette - vagyis inkább déli forróság, igazi kánikula -, de nagyon kidöglöttem, mire felértem Dobogókőre. Hátul, a sípálya tetejénél lyukadtam ki. Itt aztán nem siettem, a turistaházban elszürcsöltem egy jó hideg sört, majd leültem a szép faragott kapu elé olvasni. Eltelt az idő. El egy perc, egy év, egy évszázad. Lassan egy évszázad...

Aztán leereszkedtem a Két-bükkfa-nyeregig, majd az erdészeti úton tekertem felfele a Pilis-tetőig. Azt hittem nehezebb lesz. De nem volt vészes. Fogytak a méterek, aztán egyszercsak feltűntek a régi katonai építmények maradványai és már fenn is voltam a csúcson. Senki sem volt itt. A kilátó üres volt.

Visszafele ereszkedhettem volna egyenesen le a turistaúton Pilisszentkeresztig, de végül ugyanott tekertem vissza, ahol jöttem: vissza a Két-bükkfa-nyeregig, majd a főúton le Kakashegyig: így 15 perc alatt otthon voltam.

Szép, felemelő, magányos tekerés volt, két távoli-közeli hegyecske csúcsán.

A galériában hallható versért köszönet a Kormorán együttesnek, Válaszúton c. 2004-es albumkon a Miatyánkot elszavalja: Sipos Imre.
Wass Albert abban a hónapban írta, mikor én a világra jöttem: 1985. decemberében...

vissza a bringázós galériákhoz