P Á D I S
(befejezett)

I. rész

Mostanában valahogy nem jött, hogy írjak. Nem volt ihlet, így is lehet mondani. Pedig lett volna miről, elég sok minden történt az elmúlt hónapokban. Jártam pár szép helyen, történtek érdekes dolgok... De valahogy nem jött, hogy mindezt papírra (monitorra :P) vessem.

Ezt a bejegyzést is elkezdtem írni még június elején, amikor erről a kirándulásról hazajöttünk (az elejét pedig - ahogy az alábbiakban olvasható lesz - még ott, egy szikla alatt kezdtem el írni, a kis jegyzettömbömbe, tollal, meglehetősen érdekes körülmények között :) ).

De aztán a videó vágásnál elakadtam, és ott végképp ihlet nélkül maradtam. Lett pár remek felvétel, de én mégsem voltam megelégedve ahogy az első "rough-cut" kijött, az egész statikusnak, unalmasnak tűnt. Hiába, nekem a videózás csak másodlagos, akármennyire is próbálom ezt erőltetni az 5D Mark II-vel. Egyedül (vagy ketten) nagyon nehéz ezt túrázással egybekötni, hisz a folyékony mozgásokhoz rengeteg mellék felszerelésre lenne szükség, amiket meglehetősen nehéz egyik helyről a másikra cipelni. Igen, jól mondják az "okosok", hogy míg a fotózást lehet egyedül, "solo"-ban művelni, addig a filmezés és filmkészítés csak csapatmunkával megy. Nekem ráadásul csak egy sima állványom van, az is gömbfejű... Azzal nem hogy nehéz, hanem egyszerűen lehetetlen jobbra-balra mozgásokat kivitelezni. És még sok-sok gondolat van, de ebbe nem mennék most mélyebben bele, hogy untassam azt, aki nekirugaszkodott ezt az (újabb hosszú) bejegyzést végigolvasni...

Jöjjön akkor ez a rég befejezetlenül maradt írás befejezése...

 

Pádis, 2011. május 31. – június 7.
Már egy művészet volt ezt a jegyzetfüzetet is előbányászni a táskámból! Le is csúsztam picit a szikla alá, ahogy a fotótáskám, rajta az állvánnyal, nem fért el fordulás közben. Meg az esőkabát is útban volt. Merthogy itt állunk egy szikla alatt, fejem fölött egy fának a gyökerei csüngnek alá – a szikla is olyan, amit kirobbasztottak, amikor az erdei útnak csináltak helyet, s van benne egy akkora rész, hogy egy ember éppen elfér alatta. Na jó, most már ketten állunk e szikla alatt, Réka sziklája ugyanis beázott, így ő is átjött ide :) Szóval szakad az eső, már lassan fél órája, az úton hömpölyög lefele a víz és a sárlé a hegyről, és igen-igen késő van. Fél 7 volt, mikor az utolsó képet készítettem a Galbina végén az információs tábláról (nem volt már idő elolvasni), már akkor Pádis felől nehéz szürkés-kékes felhők jöttek gyorsan, és erősen dörgött és villámlott is, szóval szedtük a lábunkat. De így is nem tudom hányra fogunk visszaérni Glăvoi-ra. Még előttünk van az a jó kis mászóka a Flóra-réttől az Eszkimó-jégbarlangig, majd onnan egy jó fél-háromnegyed órás séta és ereszkedés a Glăvoi-ig, a sátrunkig. És persze elemlámpát nem hoztunk magunkkal (öreg hiba...), mert egész korán sikerült elindulnunk a reggel a Galbina-körútra, s gondoltuk sötétedésig simán megjárjuk. Hosszúak már ilyenkor júniusban a napok, gondoltuk, tiszta időben este 9-10-ig világos van, nem lesz rájuk szükség.
De annyi minden történt a mai nap során, jó és rossz dolog, hogy elszaladt nagyon az idő, s most már igazán indulni kéne.
Csöndesedett picit az eső. Folyt. köv.

Következő reggel: siettünk az este, ahogy tudtunk; még egy kevés volt onnan a sziklától, ahol az égszakadást túlvészeltük (dolog is lett volna közben továbbmenni, úgy hömpölygött lefele a vízár a hegyről) s már az Alsó-Flóra-réten is voltunk, ott kerestük egy picit a sárga pont jelzésünket, és az EKE-forrást, majd megtalálva: irány neki a hegynek. Jó, fárasztó mászás volt, kb. 400m szintkülönbség az Eszkimó-jégbarlangig.
A Flóra-réten az ösvényre belógó fűszálaktól hamar vizes lett zokni és bakancs egyaránt, így a csöpögő erdőben átázva és fáradtan másztuk felfele a métereket.
Egy jó óra alatt fennvoltunk a jégbarlangnál, s még egy percre találkoztunk a lemenő Nap sugaraival. Jól esett, a félhomályba burkolózott, csöpögő erdő után.
Innen már ismerős volt az út, hisz első nap már voltunk itt. De erről majd később.

Ha már így a közepivel kezdtem, írjam le a mai (vagyis tegnapi), negyedik napunkat, június 4-ét:
Szóval szombatra a Galbina-körút volt betervezve, reggel így egész korán el is indultunk sátrunktól a Csodavár irányába. Letérve a kövezett erdei útról, mely az Elveszett Világ fele visz tovább, megvolt a nap első kellemetlen meglepetése: a turista ösvény sehol, helyette sáros, pocsolyás traktorút, tele szeméttel, törött faágakkal, gallyakkal, mintha nem is egy természetvédelmi, azon belül is különösen védett területen lennénk, hanem egy kibaszott irtáson. Fel is ment a cukrom rendesen; hogy lehet az ember ennyire buta, pénzéhes állat, hogy még ide is, ezekbe a vad, szinte érintetlen erdőkbe is képes baltával (újabban: láncfűrésszel) betenni a lábát és ilyen ocsmányságot hagyni maga után?!...

De ez még csak a kezdet volt...

A Csodavár kilátóihoz letérve aztán ismét megjelent a turistaút; sziklák, fenyők, gyökerek, majd egyszercsak eltűnt előttünk az erdő és ott álltunk a Csodavár hatalmas sziklafalainak tetején, alattunk a tátongó 200 méteres mélység: a Belső Várudvara a Csodavárnak!

Csodavár - A Belső Várudvar, ahogy Czárán Gyula nevezte el...

...benne a Nagy Ablak (Sötét-kapu), amin keresztül belátni az Alvilágba...

A Csodavár dolinái és barlangrendszere: Viehmann-féle térkép
(forrás)

Tovább menve a többi kilátóhoz (a régi fa kilátók már nincsenek meg, pár éve leszerelték őket, mivel már eléggé korhadtak, és így balesetveszélyesek voltak) elidőztünk egy keveset, gyönyörködve a pazar látványban.

Csodavár: A régi, igencsak korhadó kilátók egyike, 2008-ban

Az utolsó kilátóhoz érve, már a Külső Várudvar fölött, egyszercsak kövek gördülésének a zaja ütötte meg a fülünket. Először azt hittük, hogy túrázók vannak lenn a Csodavárban, de aztán figyelmesebben lenézve észrevettük őket: zergék!

Évek óta járom Pádist és a Bihari-hegyeket, de zergét csak nagyon ritkán láttam eddig. A Csodavárban is voltam már számtalanszor, de ott sem láttam még őket soha. Gondoltam: ahol ennyi ember megfordul, onnan elköltöznek ezek a csendet és magányosságot kedvelő gyönyörű állatok. De most ott álltak előttünk, a Csodavár oldalában, a Tátra-Mátra-Fátra hármas sziklacsúcsa alatti oldalban, és sokan voltak! Kilencet számoltunk meg Rékával hirtelenjében, köztük volt két-három kis gidó is. Nem győztük beteleni a látvánnyal, lestük őket lélegzetvisszafolytva, és még egymáshoz is alig mertünk szólni, akkor is csak nagyon halkan, suttogva, nehogy elijesszük őket. De láthatóan nem zavartatták magukat, élvezték a szép júniusi napsütést, a merdek sziklákon ugrándozva, játszadozva, kergetve egymást. A kicsikék elég bátortalanok voltak, egyikőjük alig akart lejönni az egyik sarokból, s anyukája kellett utána menyjen, megszoptassa kicsit, mire volt hajlandó alább ugrani :)
Én közben amilyen halkan csak tudtam, előbányásztam a táskámból felszerelést: az állványt, rá az 5D-t és a 70-200-ast és amennyire csak rájuk tudtam közelíteni, megpróbáltam pár felvételt készíteni róluk. Gyorsan fogyott a hely a memóriakártyán, merült az aksi is rohamosan, de ezekért a felvételekért már megérte feljönni! Számomra ez akkora öröm volt, hogy el sem tudom mondani! Ha ti is arra jártok egyszer csendesen, és találkoztok majd velük, meglátjátok mennyire felemelő érzés!...

Nézd HD minőségben a YouTube-on!
(Készült: Canon EOS 5D Mark II & Canon 17-40mm f/4L & Canon 70-200mm f/4L IS & Zoom H4n audio recorder)

...Észre sem vettük, úgy eltelt az idő a lelkes leskelődésben! Már ideje volt tovább indulni bőven, hisz még csak az út elején voltunk, de már 11 óra jócskán elmúlt!

S amilyen magával ragadó látvány fogadott bennünket a Csodavárnál, olyan lehangoló volt az út következő része: ahol a sárga és kék pont elágazik --- a kék visz tovább a Csodavárba, a sárga pedig feltér a Porcika-zsomboly felé (Avenul Borțig), majd le a Galbinába ---, s ahol még tavaly ősszel, mikor Pistával és Erikkel erre jártunk, kellemes kicsi pad és asztal volt, ahol pihenni és uzsonnázni lehet, nos, ott ugyanolyan sár- és mocsokrengeteg fogadott, mint amilyennel már az út elején is találkoztunk..... Itt is minden összebaszva, traktornyomok mindenhol... törött ágak... Pad és asztalka már persze sehol, de azért még a tábla ott maradt: Loc de popas (Pihenőhely). Hát, már nem az... És ez a pusztítás így volt tovább is, fel a Porcika-zsomboly irányába is egy darabig, amíg aztán már olyan meredek és sziklás volt az oldal, hogy oda még az a keserű füstöt pöfékelő rohadt traktor sem tudott már felmenni!... Nehéz erről békésen írni még most is, így visszaemlékezve az ott látottakra, még most is felmegy a pumpa bennem, ha visszagondolok arra, hogy milyen állapotban vannak most a pádisi erdők: mert nem csak itt volt ilyen emberi puszítás, hanem másfele is: az Eszkimó-jégbarlang fele is, Glăvoi rétről elindulva felfele a sárga ponton a meredek oldalban, végig, egész fel a platóig, ahol már olyan szép mohás és zöld az erdő: ott is végig friss traktorút van, ledöntött fák, törött ágak, gallyak szerteszét az úton... És sár, sár, sár, pocsolya, sár... Mocsok... Szemét... És mégtöbb kivágott fa, és mégtöbb összetört és otthagyott faág... És ilyen a Medve-patak völgye is, az Elveszett Világ oldalában, és ilyen maga az Elveszett Világ is, fenn a plató egy részén. Látszik, hosszú volt a tél, és nagyon kell a pénz most egyeseknek...

Az emberi pusztítás nyomai (2011. június)
Fotók a pádisi szégyenletes pusztításról...

...Sokat lehetne erről még írni, s talán kellene is, bár sokan ezt úgysem értik, vagy csak egyszerűen legyintenek: „erdő, majd nő másik; sár, majd megszárad“ s tesznek az egészre magasról!... Érdekli is őket?! Igen ám, de ezek az erdők eddig vadak voltak, nem volt bennük komoly fakitermelés, főleg nem a Csodavár közelében! Az ősszel, mikor Rékával, Pistával és Erikkel, volt csehországi IBM-es kollegáinkkal ott jártunk, nyoma nem volt ilyesminek! De hiába, az ember nem tanul, és szegény Kós Károly írása is úgy tűnik süket fülekre talált.... Pedig mennyire kellene hallgatni rá ezekben az időkben, mennyire aktuális az, amit leírt ott szinte egy évszázaddal ezelőtt. A havas azóta is öregszik, egyre csak öregszik...

S az ember azóta is rombol s rombol addig, míg nem lesz már semmi szépsége és varázsa ezeknek a öreg pádisi erdőknek, amik itt állnak és őrzik a Természetnek sok-sok apró csodáját hosszú évaszázadok óta. Mert a pénz és a mohóság nem tisztel semmit és senkit, és az emberi butaság nem ismer határokat. Kérdem én: így akarunk itt turizmust? Így? Így várjuk a vendéget, a turistát? Ilyen mocsokban? Ilyen sárrengeteggel a hegyen? A TURISTAÚTON?! Eddig sokan azért jöttek határokon innen és túlról ezekbe a csodálatos erdőkbe, mert eddig szinte teljesen érintetlenek és vadak voltak, itt a hegy nem azt jelentette, mint Nyugaton, hogy le van minden aszfaltozva, a mélyen tisztelt turistának nehogy már sáros legyen a szép bakancsa! Itt nem volt semmi mű, ide az ember szépet látni jött, gyönyörködni a Természetben, és egy kis Csendet hallgatni... De most, most fűrészek zaja hallatszik innen is, onnan is. Láncfűrészek. Amik egy-kettő lepusztítanak egész hegyoldalakat. (Láttam azóta mi van a Nagy Bihar odalában... Siralmas látvány... Egy egész hegyoldal tűnt el a tavasz óta. Egy az egyben! Nincs többé. Kivágták. Letarolták.)

>> Farendezés - Székely Zsolti videója a Facebookon...

Így nem lesz itt semmi évek múlva, mert senkit nem fog már érdekelni. Mert azért akármilyen hülyének is nézik egyesek ebben az országban a turistát, s látják benne a fejős tehenet, és építik neki a csicsás istállókat tova a Pádis menedékház környékén, szigorúan védett természetvédelmi területeken.... azért a turista nem hülye, s ahol nem érzi jól magát, oda nem megy vissza többet. Idén nyáron ez fogadta a Pádisra látogatókat (mert, mint hallottam még most is ugyanilyen ott minden - s már szeptembert írunk -, ha nem rosszabb...), s aki most látta először Pádist, ezt a kopaszodó szépséget, az biztos vagyok benne, hogy többet ide vissza térni nem fog, s másoknak sem fog túl sok pozitívumról beszámolni. Mert hiába áldotta meg az Ég az Erdélyi-szigethegységet ilyen bőségesen természeti tüneményekben, ha a környezetét lepusztítják, úgy maga a természeti látványosság sem lesz már olyan csillogó és hívogató, mint az régen, a hegyet s erdőt kizsákmányolni akaró ember megjelenése előtt volt... Mert ahogy Kós Károly is írja:

De benn a rengeteg havasban az egyetlen igazi gazda az Úristen volt, s egyedül ő tartotta számon a falusi ember dolgát. Ezért az élete szabad volt, és a fa meg a fű csak az ő számára jelentette az életet. És ez így is volt rendjén. A tágas, verőfényes lunkák arra valók, hogy az emberek nyáron reájuk hajtsák a juhot, a marhát és a lovat, és nyár végén annyi füvet kaszáljanak, amennyi a hosszú télire elegendő. A fenyőfa arra való, hogy ősszel és tél elején kiválogassák a szálakat, amelyeket levágjanak, megtakarítsanak, és gerendát faragjanak, kártyus- és cseberdongát meg zsendelyt hasítsanak belőle, vagy leúsztassák a vizifűrészig, hogy deszka vágodjék belőle. A gyertyán arra való, hogy nyerget, a bükk hogy szuszénkot eszkabáljanak a fájából, disznót hizlaljanak a makkjával, és annyi ölet vágjanak le tüzelőnek, akiből egy kis tehénre való pénzt csinálhassanak a kolozsvári, tordai vagy fehérvári vásárokon.

A havasi ember vagyona a fa és a fű, és ez a mindennapi kenyere. Kifogyhatatlan vagyon és örökkévaló kenyér volt ez valamikor.

De ez már régen nincs így. Ezek az emberek nem maguknak dolgoznak, nem télire gyűjtögetnek... Míg fenn voltunk egy hétig, folyamatosan jöttek fel a nagyobbnál nagyobb faszállító kamionok, üresen --- s megrakodva, fákkal teli tértek vissza. Vajon hol köt ki az a sok fa s kinek a zsebébe vándorol az a temérdek pénz, amit ezekből a hegyekből kitermelnek. Mert ha már a turizmushoz hülyék vagyunk, s nem tudunk belőle pénzt csinálni, nincs ész, elképzelés, tapasztalat és hajlam, addig ott van a balta s a láncfűrész, na az majd csinál nekünk (?) jó sok pénzt.

Ejj, hogy élveztem írni az államvizsga dolgozatomat az egyetemen az itt folytatott "fenntartható fejlődésről"! S bár akkor is tudta az ember, hogy azért mégsincs minden úgy, ahogy azt papírra veti... de azért hogy a park vezetősége ilyen tehetetlenül s ölbetett kézzel nézze ahogy szó szerint lelopják az erdőt a hegyről... De Romániában nem ma találták ki a korrupció fogalmát, s bizonyára nekik is csordogál vastagon (na nem a forrásvíz). Isten lássa lelkület, s így tegyék kezüket a szívükre az ilyen emberek.

Nagyban...

...és nem olyan nagyban. Valaki egy estimesét?

A park "mélyen tisztelt", ízig-vérig böcsületes vezetősége (emelje fel a kezét, aki egy rossz szót tudna mondani róluk!) pedig kiállított a Pádis-mezőn és a Boga-kövekhez vezető ösvényen pár táblát, amiken osszák az észt a környezetvédelemmel kapcsolatosan, többek között ilyen ékesszólásokkal: "A farkas, a medve és a hiúz a törvény által védett állatok. A túléléshez rendkívül nagy, ember által érintetlen területre van szükségük. Pádis környéke számukra a Nyugati-szigethegység utolsó menedékét jelenti." Khm, khmmm...

Azért lefotóztam és feltöltöttem nagy rezolúcióban a táblákat, mert egyik-másikon van pár érdekesség. Akit érdekel, itt vannak, román, magyar és angol szöveggel (itt-ott igen igénytelen fordítással):
| 1. tábla | 2. tábla | 3. tábla | 4. tábla | 5. tábla | 6. tábla | 7. tábla | 8. tábla |

következő oldal