Ö R E G E D Ő
bihari hegyeink...

Nem mentünk Pádisra két napra. Felmentünk hát vasárnap Biharfüredre. S onnan aztán fel a Mező-havasra és át az Istenek-havasára. Most szép időnk volt (nem úgy, mint három hete a Nagy Biharon), mindvégig sütött a nap, neki is vetkőztünk rendesen míg a Papok-feredőjéig kimásztunk, s onnan fel a Mező-havas gömbölyded, hófödte csúcsára. De már itt felfele az erdőben, ahol két éve, nyáron, olyan jót áfonyáztunk Rékával, nyomtak le minket az útról: motoros szánok...

Merthogy bizony, ők is pont ott jöttek felfele az erdőben, ahol olyan meredek, hogy megizzad az ember kétszer, mire felér. De ők ott jöttek, mert ott van nekik állítólag kijelölve az út. Van erdei-foresztier út is, dehát miért jönnének ők arra, mikor a meredek turistaösvényen is fel lehet menni? És persze jól ki lehet azt síkosítani, hogy a jóember esik hanyatt rajta... És persze félre kell állni az Urak és Hölgyek elől, mert ők aztán nem állnak meg: ha félreállsz jó, ha nem, akkor nekedjönnek, mert úgy látszik itt már ők vannak otthon...

Motorosszánok és amiket maguk után hagynak a hegyen... (fotó a Mező-havas oldalából)

150 kilós (magyarországi) bácsika persze leragadt a meredek hegyoldalban, és elindult visszafele, tolatva lassan vissza ránk... megállítjuk már atyámfiát, hogy mi a jó eget keresnek mégis itt, hisz ez turista út, menjenek az erdei úton, az nem is ilyen meredek, ott aztán csapathatják ahogy akarják.
Hát, izé, igen, dehát, igen, izé, nekik ezt mondták, meg még térképet is adtak nekik, hogy erre kell menni, ez a motoros-szánok számára KIJELÖLT ÚT.
– Milyen kijelelölt út, te zsíros balfasz dagadt disznó? Ki jelölte azt ki?
– Hát akiktől mi béreljük 220 euróért a motoros-szánokat.
– Aha, az már más, akkor így már minden rendben van, akkor elnézést, hogy megzavartuk a szánkázásban... Így már minden érthető, ha kereken 220 eurót fizetett, és egy pengő forinttal sem kevesebbet, akkor már mehet a turistaösvényen. Sőt, azt a kicsike fenyőfát is jól tette, hogy kitaposta a szánkócskájával, úgy is Isten tudja csak, hogy megnőtt volna-e, így már jobb neki, nem kell ezentúl örökösen kételyek között élnie, hogy vajon felnőhet-e egyszer majd ő is magos társai közé?...

Egyedül

Felérünk a Mező-havas oldalához: hegyoldal lepaszírozva. Motoros-szánok nekiiramodnak keményen és csapatnak fel rá. Egy, kettő, tíz, húsz, nem is számolom már inkább.

Azután találkozunk Józsival (nevezzük így az egyszerűség kedvéért), ő lehet az egyik főgóré, mert igencsak nem tetszik neki, hogy mi ott sétálgatunk, ahol ők brummognának és csapatnának. De pattan erre már Sanyi is, aki velünk van, festő-mázoló barátunk, alig látok ki tőle, nem látom Józsit, a fenegyereket. Hiába magyarázzuk neki hárman, Sanyi, Levi és én, hogy a HEGYET nem lehet KIBÉRELNI, ő mind azt fújja, hogy de igenis ők kifizették a 220 eurót (ebbe benne foglaltatik a kicsike fenyőfa is az iméntről, de na, még azonkívül másik kettő is belefér, ha éppen úgy adódik, hogy legyomlálod a kicsike burrogó szánkáddal, ÖCSÉM).

Mert hogy nekik így már JOGUK van ide fel jönni szánkózni a kicsike motorokkal meghajtott, éppen hogy zümmögő masinákkal, mert ez a hegy, a nagybetűs Hegy, sőt, itt minden, amit látunk ki van bérelve, és hogy mi örüljünk, hogy itt vagyunk, mert mi bizonyára nem fizettük ki a 220 eurót. Te, eltalálta, nem tudom honnan, de nagyon okos embernek nézett ki így ahogy másodjára megnéztem Sanyi mögül, kikandikálva a nagy ember hadonászó kezei közül.

Na még oktattuk pár percig az atyafit, de nem igazán tudta ezt a sok információt egyszerre felfogni. Időközben megint megjelent a 150 kilós barátja. Ez a finggal-nyállal bélelt lélek, aki közben bizonyára visszatolatott a Papok-feredőjéig és körbejött az úton, ahogy egy jól nevelt, művelt, tetőtől-talpig úriember motoros-szánosnak tennie kéne, egyszercsak leszállott a szánkájáról: nézem, atyaég, ez az ember még mindig száll le, és még mindig száll le, és ez még csak az egyik lába, és csak a negyed teste, és a többi háromnegyed teste is száll közben utána a szánkóról lefele, és hopp, már lenn is van nagyokat szusszantva... Hejj, ez be szép mozdulat volt! Biza nem gondolta volna Biharfüreden, hogy ezt a manővert véghezviszi a Hegyen, azt hitte csak, hogy ahol őt oda felpakolták a motoros-szán-bérlő-helyen Sztina dé Válén, ott is fogják leszedni mikor visszajön a hegyi kirándulásból. De lám, mégis-mégis sikerült neki, és most a csöppnyi talpa alatt érezheti a Mező-havas hófödte oldalát... "Ohh, micsoda érzés a puha hópihéken állni!..." (amik már le vannak paszírozva, csak a biztonság kedvéért). Szóval leszállt, és állt, mint egy modernkori motorosszános Herkules a hegytetőn, és beszélt - bár inkább ne tette volna...

Emberünk egyik tudományosan megalapozott ÉRVE az volt, hogy MAGYARORSZÁGON NINCS HÓ! És hogy most ők azért vannak itt. Gondolkozom egyet, ez már igen, ha kicsike hazánkban nincs hó, akkor így már megengedett, hogy itt szánkózzanak, a mi hegyeinken, persze, ez magától érthető dolog, ájjj, nem is tudom miért csodálkozunk mi ezen annyit. Hiszen ők is csak azért jöttek fel ide, hogy miközben mint az állat 80 km/h-val csapatnak semmivel se törődve, közben e varázslatos hegyekben gyönyörködjenek. Csakis.

Egy videó, ami hirtelenjében a Mező-havas oldalában készült (Canon EOS 5D Mark II & Canon 17-40mm f/4L). A távolban az Istenek-havasa.

Miután könnyes búcsút vettük a 150 kilós embertől és Józsitól (aki még mindig dolgozta fel a sok információt), így köszöntek el tőlünk:
– Hagyjad Józsi - mondotta a 150 kilós cinege -, ez nem a mi harcunk, majd elrendezi ezt a ******* (és itt mondott egy romány nevet, ami az istenért nem jut most eszembe).
Ebből a megnyilatkozásából is tisztán látszott: ez az ember háborúkban edzett kemény 150 kilós test, utcai harcokhoz szokott szívós egyén! Megérdemli hát, hogy szétb***hassa a Hegyet.

Na jó, megyünk tovább felfele a Mező-havas gömbölyded, hószános csúcsa felé, jó nagyokat szipákolva a friss, igaz picikét kesernyés-benzinszagú levegőbe. Ekkor tudatosul bennünk, hogy direkt ezért jöttünk fel ide, mert a városban vasárnap van, és ilyenkor alig jár egy-egy autó az utcán, óránta egy-két jármű csak, nehogy már benzinszag nélkül maradjunk vasárnapra, há` nehogymá`. Szóval gondolkozok buja fejemmel, te, lehet nem mondott butaságot Józsi, nincs kizárva, hogy valaki KIBÉRELTE A HEGYET, hiszen ha jobban meggondolom ez az ország a misztikus Rományia nevet kapta, ami magában hordozza az összes lehetőséget, amit egy ilyen természeti kincsekben bővelkedő ország adhat a szegény, kicsike pénzt böcsületesen keresni akaró jámbor embernek. "Románia, a lehetőségek országa" - jut eszembe a menő szlogen. Olyannyira elszégyellem magam ettől az árva gondolattól, hogy könnyes szemekkel szaladnék bocsánatért esedezve Józsi karjaiba, de nem tanálom sehun. Hiába burrog el mellettem 60-80 km/h-val (szerény képességeim által becsült sebesség csupán) tíz, húsz, huszonkét, huszonnyóc motorosszán, én egyikben sem győzőm a Józsit felfedezni, így mire a Mező-havas tetejére felérek, ráfagy a könnycsepp a szememre, és szomorúan törlöm azt ki onnan... Jajj, ahogy öregszem, egyre könnyebben elérzékenyülök.

A Mező-havas (Vf. Poienii, szerény 1627 méterrel a tenger felett) tetején süt a Nap. Szép, kellemesen meleg időnk van. Mellettünk néha-néha, épp mintha ott sem lenne, elsuhan egy motoros-szánkós-élőlény, lassan már fel sem tűnik. Gondolom a téli álmát alvó Természetnek is ugyanígy fel sem tűnik, hogy ezek berzenkednek egy kicsit, itt is, ott is, a Mező-havason, majd az Istenek-havasán, és végig a Hidegkúton át, a Horgas-havas, Sík-havas felé, amíg a szem ellát... Mert az egész Havas őket illeti, 220 euróért.


Motorosszánkázós lény a Mező-havason

Lentebb sétálok az oldalba, és egy kicsike fenyőfát pillantok meg. Be van fagyva erősen. Gondolom megörökítem szépen egy fényképen, legyen majd mit megmutatni a jövő nemzedékének is egyszer. Vajon jövőre ott lesz-e még az a kicsike fa, vagy ha még hull egy kevés hó s befedi nagyjából, akkor egy sisakjából alig kilátó menő gyerek vajon megkíméli-e?...


Egy fenyő

Az Istenek-havasára is átsétálunk, ágyékig ér a hó az oldalában, ahol a motoros-szánok nem nyomták le: mert ide, a Bohogyő-csúcsra - Vf. Bohodei, 1654m - nem jöttek (még) fel. De valahogy most olyan jól esik így besüppedni a hóba, pedig alig tudunk néha-néha kimászni belőle, következő lépésnél újra csak belesüppedünk ágyékig. Mégis, jó.

Visszafele viszont kellemetlen élményben részesülünk ezen a pompás téli napon. Két szánkózó színes egyéniség közeledik. Az egyik jó 5-10 méterrel kikerül minket, ott is van letaposott út, miért zavarja hát a jámbor csóré bakancsos turistát?! De a másik, ő nem követi társát, ő gondolja majd elcsapat mellettünk, pedig elég kis szűk rész az, ahol mi vagyunk, fenyőfák vannak oldalt. Nem baj, mi félre állunk, bele a nagy hóba. De senki nem néz visszafele, csak én egyedül. Közeledik az emberünk, ahogy közelebb jön hallatszik ahogy még jobban beletapos a gázba (nehogymá` lassítson). De abban a pillanatban megdobja két bucka, és elveszti az irányítást a szánkája fölött. Ennek a fele sem tréfa, félreugrok hát, Edina látja én ugrok, gondolja ugrik akkor ő is, Réka is ugrik, de neki azért finoman végigsúrolja a szánkó sí-talpa a lábát (be is lilult-zöldült szépen annak rendje és módja szerint már aznap estére). Nekem megközelítőleg 1.24 - 1.37 cm-re (szóval bőven elférve) elsuhan a bokám mellett...

És még ugyanebben a pillanatban utána kiálltok illedelmesen, rományul, hogy "ești prost, mă?" (olvasd: "jéstj proszt, mőőő?" - magyarra fordítva ez kb. annyit tesz, hogy "hülye vagy, te?"). Mint megfigyelhető, igyekeztem nem letegezni a csemetét, ezért használtam az illedelmesebb "mă" formát (olvasd: "mőőő"). Ha román lettem volna - ami nem valószínű - akkor, bizonyára a tegeződő "bă" formát (olvasd: "bőőő") használtam volna a "mă" helyett, megtoldva a "pulă" szóval (= férfi nemiszerv). De mivel (erdélyi) magyar vagyok, ezért a "pulă" valahogy kimaradt, és nem tegeztem le "bă"-vel, lehet ezért is nem értette mit akarok. De az is lehet, hogy ő is anyaországi testvér volt, és ezért nem értette a mondást. Egy szó mit száz, továbbhajtott mintha mi sem történt volna...

Mi pedig köpni-nyelni nem tudtunk, tényleg egy szempillantás alatt történt minden. Utána úgy belegondoltam, hogy vajon ha nem nézek hátra, akkor vajon elvisz mindannyiónkat? Akkor vajon most (jóesetben) a kórházban feküdnék, törött bordákkal és begipszelt, kikötözött lábakkal és onnan blogolnék nyugodalmasan?........

Négy fenyő

Mi csak annyit láttunk még, hogy egy-két kilométerrel odébb, a Mező-havas oldalában, megállt a két motoros-szán, majd mire annyit mondtunk volna, hogy "bükkmakk", már tovább is hajtottak, mintha mindez a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Addig mi is levertük magunkról a havat és (szinte) vidáman fütyörészve sétáltunk tovább.....

A Mező-havasra felérva Rékával (Fotó: © Lovász Levente)

Mindezen igen különös kalandok ellenére jó kis kirándulás volt, jó sok benzin-szagot beszívtunk, és nagyon jól éreztük magunkat a (kicsit öregedő...) Természet lágy ölén!

És végezetül ezt le kell írnom még:

Kedves magyarországi Testvéreink: mi mindig szívesen fogadunk Benneteket, örülünk ha eljöttök hozzánk, Erdélybe, mert itt otthon vagytok, és szeretnénk, hogy így is érezzétek magatokat! De ezért - motorosszánozni, rongálni, pusztítani, azt csinálni, amit Magyarországon be van tiltva (mert tudjuk, hogy a motorosszánozás, qvadozás be van tiltva a természetvédelmi területeken Magyarországon), olyan alapon, hogy "na majd a hülye elmaradott románoknál ezt úgyis lehet!" (és ezalatt értetek minket is, erdélyi magyarokat) - ezért... ezért inkább ne gyertek!... Ha csupán ezért jöttök, akkor nem látunk szívesen Benneteket.

(Tudom, nem szabad általánosítani. Szerencsére kevés - és mégis, sajnos, egyre több... - ilyen ember van. Hisz aki csak ezért jön, az nem is azt nézi, hogy Erdélybe jön, szépet látni, Természetet, hegyeket, régi hagyományokat, szokásokat, táncokat, néha kicsit furcsán, mondhatnánk "tájszólással", de azért mégis ugyanazon ékes magyar nyelven beszélő emberekkel találkozni és beszélgetni egy sort jön... az az ember nem hozzánk jön, és nem építeni jön, hanem rombolni jön, pusztítani és lenézni a mi értékeinket, nos, az ilyen embert nem látjuk szívesen minálunk! Azért ez a hangulatú és hangnemű írás. Akinek nem inge, ne vegye magára.)

>> fotógaléria a kirándulásról

vissza a blog főoldalára