A rövid verzió...

...ami inkább egy bevezető. A nevem Kőmíves Zoltán, 1985-ös születésű erdélyi magyar természetfotós vagyok. Jelenleg Magyarországon, Pilisszentkereszten élek, feleségemmel, Rékával, és kislányunkkal, Annával. 2007 óta foglalkozom komolyabban a fényképezéssel, azon belül is főleg a Természet lenyűgöző szépsége legtöbbször a fotótémám. Szeretem járni az erdőket és hegyeket, szeretek sátorozni a vadonban, ülni a hegytetőn, hallgatni a Csendet, figyelni az erdő megannyi apró neszét és megannyi apró csodáját... Ezeken a helyeken érzem igazán jól magam és oda vágyok most is a számítógép elől, amikor ezen sorokat írom... A természetjárás vitt bele a fotózásba, az a gondolat, hogy másokkal is megoszthassam a sok szépet, ami körülvesz bennünket és amit sokan talán észre sem veszünk!

A gyimesi hegyekben - 2010 ősze © Fotó: Kőmíves Réka

Mindazt, amit a fényképezésről tanultam, egyedül tanultam, könyvekből, magazinokból, internetről. Mind az elméleti, mind a gyakorlati oldalát. Ami nem volt leírva, azt kipróbáltam, kikísérletezgettem. Ugyanígy volt régebben is: egyedül tanultam meg még iskolás koromban (Macromedia, ma már Adobe) Flash-ezni, weboldalakat készíteni, és nemrégiben újra nekiálltam a HTML-nek és a CSS-nek (hogy ezt a weboldalt teljesen egyedül készíthessem el). A Photoshopot tudom használni, de egyáltalán nem használom, a Lightroom elég 99.9%-ban a munkámban. A galériákban látható képek is mind Lightroomban lettek feldolgozva. Nem szeretem az agyonphotoshoppolt, modosított képeket, hisz abban mi a fotó akkor?

Jelenleg egy Canon EOS 5D Mark II vázzal fotózok. Nem vagyok Canon vagy Nikon párti, szerintem tökmindegy, hogy melyik gyártó rendszerét használja az ember: nem a gép a lényeg, a márka, a marketing-rizsa, hanem a végső kép, a fotó. Windowst használok, de egy napon a Mac-et is szívesen kipróbálnám. 2013-ban Mac-re váltottam. Eddig nagyon szeretem, hamar megszoktam, élvezet vele dolgozni!

Nem vagyok tagja egyetlen fotós klubnak sem, de a közeljövőben szeretnék az lenni. Hogy tanulhassak a sokkal tapasztaltabb és kipróbáltabb, jobb szemű fotósoktól.

Nem végeztem semmilyen fotó- vagy művészeti főiskolát vagy egyetemet (pedig de jó is lett volna!), így fotótörténeti ismereteim eléggé hiányosak. Nemrégiben elkezdtem nézni a BBC: "A Fotográfia Géniuszai" című dokumentumfilmsorozatát, hogy a "régi nagyokkal" jobban megismerkedhessek. A mai fotósokat csak internetről ismerem, elég hiányosan, de lenyűgöznek Máté Bence lélegzetelállító madár- és természetfotói, Daróczi Csaba légifelvételei naturArt: A Természet Művészete - A legszebb magyar természetfotókés hihetetlen természetfotói, Haarberg Orsiék lenyűgöző és igen erőssen inspiráló munkássága, David duChemin világjáró felvételei, de ideírhatnám még azon magyar naturArt fotósok nevét is, akik "A Természet Művészete - A legszebb magyar természetfotók" című könyvben lenyűgöztek és megígéztek képeikkel!

Van egy National Geographic könyvem. Mikor fiatalabb voltam, az volt az álmom, hogy egy napon majd a National Geographic-nak írjak és fotózzak...

Mindenkinek, aki szereti a szépet, csak ajánlani tudom az igényes, 3-4 havonta on-line megjelenő, teljesen ingyenes Természet Fotó Magazint - magyarul és angolul is!

Röviden ennyi lenne.

 

A hosszú verzió...

...ami inkább a folytatás, és ami elmehetne kisregénynek is akár. Én sem gondoltam, amikor nekikezdtem, hogy ilyen hosszú lesz :) Szóval a nevem Kőmíves Zoltán-András, 1985. december 12-én születtem, Bukarestben, Nagyrományia fővárosában. Szüleim abban az időben ott dolgoztak, sok más erdélyi magyarral és székellyel együtt... Mindezek ellenére én kevésre emlékszem azokból az időkből, alig laktam ott pár hónapot, gyermekkorom nagyrészét ugyanis nagyszüleimnél, Nagyváradon töltöttem. Itt cseperedtem játszadozó kisemberré, aki után a nagymamája szaladgál az udvaron, mert nem lehet a nagy játszásból beterelni a lakásba, itt tanultam meg játszás közben a többi gyerektől románul (nem is volt soha bajom a románnal az iskolában, kentem-vágtam). Kisöcsém, Gergő, ez időben a medgyesi nagyszüleimnél nevelkedett, anyum elkerült Dicsőszentmártonba, Egy biharfüredi kirándulás után: Sipi, CséLevi, Norbi, Lehel és én - 2002 augusztusaapum Temesvárra (ott érte a `89-es forradalom is), szóval a család szétszórva volt teljesen Erdély különböző részein, és már iskolás voltam, amikor végre egyesülhettünk, otthon, Nagyváradon, a `90-es évek elején.

Mindezek ellenére biza vidám gyerekkorom volt, fütyültem a világra és nem törődtem semmivel, egészen addig amíg nagy szomorúságomra 6 éves koromban el nem kezdődött az iskola... Emlékszem, tatámmal hogy sétáltunk iskolába a Petőfi-parkon keresztül, fütyörészve szép tavaszi reggeleken. Elröpültek gyorsan az évek, jöttek az első szerelmek, a nagy kirándulások nyaranta fel a hegyekbe, szüleimmel, sátorral, majd nagyobbacska koromban már az osztálytársaimmal. V. osztályos koromban átmentem az Ady Endre Elméleti Líceumba, ott jártam ki az általánost, majd matek-infón folytattam. Nem nagyon állt az eszem a matekhoz, s főleg nem a fizikához, volt is bajom belőle sokszor. A líceum utolsó évében átmentem a Szent László Római Katolikus Gimnáziumba - az addigi kis életem egyik legjobb döntése volt.

Remek osztályba csöppentem, ahol egész nap nevettünk, szórakoztunk és persze tanultunk is azért :) Ott megszeretettem a matekot, mert egy nagyon jó tanárnőm volt, nem is volt az érettségin bajom vele. Sőt, 9.25-ös átlaggal érettségiztem, ami még engem is meglepett. S akkor ott álltunk, osztálytársak, búcsúztunk, és nem tudtuk merre, hogyan tovább... Végül beiratkoztunk páran a nagyváradi magyar Partiumi Keresztény Egyetemre (PKE), közgazdaság-turizmus (turista) szakra.

A négy év egyetem eltelt (mi voltunk az utolsók, akik négy éves egyetemet végeztünk, az utánunk következők már a három éves bolognai rendszerben tanultak), tanultam is, nem is (inkább utóbbi), buliztam is, nem is (inkább utóbbi), lett munkakönyvem, elkezdtem dolgozni egyetem közben, de csak úgy lazán, jókedvből és kíváncsiságból, hogy én erre is képes vagyok. Érdekes munkáim voltak, szerettem őket. A nagyváradi szinkronstúdióban például a nagyváradi színészekkel dolgozhattam együtt, és azóta a színházi előadások Váradon teljesen másak számomra. 2007-ben beiratkoztam egy Work&Travel programba, jött a nyár és mentünk Amerikába dolgozni. Nagy élmény volt, voltak pozitív és nagatív élményeim is, de így visszagondolva, Olaszország - 2010 nyara © Fotó: Kőmíves Rékacsöppet sem bántam meg, hogy rászántam egy nyarat, mert új dolgokat láttam, egy teljesen más világot. De az egész mögött egy cél volt: hogy megvegyem életem első DSLR fényképezőgépét...

Mint minden családban, nálunk is volt gyerekkoromban fényképezőgép, de csak olyan kis sima, plasztik, kattintgatós, amit magunkkal vittünk a hegyekbe, tengerre, hogy megörökítsük a pillanatokat, maradjanak képek, emlékek az utazásainkról. Filmes persze. Amibe szépen belefűztük a filmet, majd mikor lement a 24-32 képkocka, elvittük a Sooter's-be előhívatni. Aztán olyan 2000 körül - emlékszem, Kolozsváron, a főtéren, úton Medgyes felé - vettünk egy kicsi digitális gépet. Ez akkoriban nagyon nagy dolog volt, ritkaság, hisz a digitális csak akkor kezdett kibontakozni és még nagyon messze volt az elterjedéstől és elfogadástól, mindenki filmre fotózott még. Valami no-name márka volt (megtaláltam, ez volt: Ezonics EZcam), 1 megapixeles sem, 800x600 pixel felbontású képeket lehetett vele készíteni... :) Ezt azután vittem magammal mindenhova, kirándulni a hegyekbe, le a tengerre. Majd egy kis kompakt HP digitális fényképezőgép következett 2002-2003 körül (megkerestem: pontosan egy HP Photosmart 435 volt - 3.1 megapixeles). Nem igazán szerettem, kicsike LCD-je volt hátul, mégis rettenetesen merítette az akksikat benne. Pár év után eladtam egy újságírónak, aki a Bihari Naplónál dolgozott, ha jól emlékszem 5 millió lejt kaptam érte (ez ma 500 lejnek felel meg). De ekkortájt nem gondoltam komolyabban a fényképezésre, csak klikkelgettem jobbra-balra. Emlékszem, ez a gép volt velem 2004 decemberében, amikor elbuszoztunk Portugáliába, Lisszabonba. (Ekkor volt ugye 2004. december 5. is...) Székelyföldről indult a busz, tele volt jópofa fiatalokkal. Hátralevő életemet meghatározta az a pillanat, amikor csíkszeredai Levente kezembe nyomott egy fekete könyvet utazás közben a buszon. Nézem, Wass Albert. A funtineli boszorkány. Sosem hallottam még róla, de Levi azt mondta, hogy "nagyon szép könvy, olvassad csak kicsibarátom!" A második kötet volt, a Kunyhó a Komárnyikon. Az első két oldal után tudtam, hogy ez egy jó könyv lesz. Azóta eltelt pár évecske, kiolvastam valamennyi Wass Albert könyvet, a Funtineli boszorkányt pedig azóta szinte minden évben elolvasom (legtöbbször ősszel, mikor szomorkásabb az idő és az ember hangulata...). Ennyire megszerettem azt a könyvet, s azt a világot, mely ma már nincs, és mégis hiányzik... Mégis, mikor 2006-ban a Kelemen-havasokban jártunk Rékával, nem volt velem fényképezőgép. A bihari hegyekben - 2010 augusztusa © Fotó: Kőmíves RékaAzelőtt pár hónappal adtam el a HP-t, nem is gondoltam, hogy más gépre lenne szükségem. Jártuk a hegyeket, felmentünk az Istenszékére, fel a Pietroszra, szívtuk be a friss levegőt, gyönyörködtünk a tájban és megigézett bennünket is valami...

2007-ben, még Amerika előtt, tavasszal, vettem egy Canon PowerShot S3IS bridge gépet. Ekkor már kezdtem újra érdeklődni a fotózás iránt, kicsit nagyobb fejjel (valamennyire kezdett benőni a fejem lágya addigra). Japánból hozták, még a kézikönyve is japánul volt. Tükörreflexes gépre nem volt elég pénzem. Pedig hogy szerettem volna venni egy Canon EOS 30D-t! Azon a tavaszon sokat jártunk kirándulni az Erdélyi Kárpát Egyesülettel (EKE Bihar megye). Olyan helyekre jutottam el, ahol azelőtt még sosem jártam (pedig ismertem már akkor eléggé a mi Erdélyi-szigethegységünket - vagy ahogy sokan nevezik, tévesen, Nyugati-Kárpátokat - sokat kirándultam már azelőtt is Pádisra és Biharfüredre, családdal, osztálytársakkal, barátokkal). 2007-ben, nem felejtem el, egy NMD (Nagyváradi Magyar Diákszövetség) túrán vettem részt, akkor másztam meg elétemben először a vén Vigyázó (avagy Vlegyásza) lapos, hófödte csúcsát. Közeledett a tavasz akkor már, március vége volt, lenn a kabana körül már nyílt a kárpáti sáfrány (vagy kökörcsin, ahogy sokan ismerik), de fenn a csúcson még a Tél volt az úr. Szerettem az S3-assal fényképezeni, nagy zoomja és remek képstabilizátora volt, ami tényleg jól működött és nem mozdultak be vele a képek - ez volt az első túránk együtt. Utána a tavasz során még rengeteget jártunk Rékával az EKÉ-be, voltunk a "Czárán Gyula Nyomában" teljesítménytúrán Réven és Sonkolyoson, elmentünk Verespatakra, voltunk a Rekiceli-vízesésnél, elvonatoztunk Kalotaszegre, Kós Károly Sztánájára és meglátogattuk a Varjú-várat, felsétáltunk a Ríszeg-tetőre, májusban Egri Ferenc vezetésével bejártuk az elfeledett Nagybihari-vízeséseket, júniusban megmásztuk a Székelykő sziklás csúcsát Torockón... Ma is tisztán emlékszem valamennyi túrára. Mosolygok itt közben, ez utóbbi túrán, Torockón, emlékszem Gábor barátommal baktattunk a túravezető mögött, beszélgettünk az erdőben a fotózásról. Kérdem tőle, hogy magyarázza el nekem mi az a mm a fotólencséknél, mert nem tudtam én még akkor azt... Meg hogy makró lencse, meg széles-látószögű objektív... Csak hogy lássátok hol is kezdtem és milyen szinten voltam akkoriban, a "fotós-kezdetekben" :) Boston, raktár, BeatlesVolt ott egy bácsi a múzeumtól velünk, neki volt "ilyen mindenféle fotós-felszerelése", csak lestük hogy húzgálja ki őket a táskájából és nagy gonddal és odafigyeléssel fényképezte a ritka és védett szépséges kisasszonypapucs virágát a hegyoldalban. De rég volt, tán igaz se volt!... Dehát mindenki zöldfülüként kezdi, nekem pedig ilyenek voltak a fotós kezdetek... :)

 

Álljon itt most egy igen tanulságos történet. A "fotós életem" igazából talán ezzel kezdődött.

2007 nyarán elhatároztam, hogy elmegyek hát Amerikába, mint Ábel barátom Tamási regényében, és amellett, hogy megcsodálom ezt a különleges lényt, amit a világ "amerikainak" hív, összegyűjtöm a pénzt egy Canon EOS 30D vázra! Ez volt a szent cél. Szerettem volna hozzá egy 50mm-es lencsét, egy 70-200-ast és egy makró lencsét. A széleslátószögűket akkor még nem ismertem, hisz soha nem volt még a kezemben komolyabb gép, így nem tudtam, hogy vajon mire lehetnek jók :)) Nekem ez az egész "tükörreflexesdi" csak egy nagy álom volt, ezért aztán Bostonban egy raktárban robotoltam (szó szerint) az első egy hónapban, másodállásban pedig újságot osztogattam korán reggel: ingyenes újság volt, a BostonNOW, és azt kellett mindig kiabálnom: "Good morning, BostonNOW! BostonNOW, good morning!" - és erre a reggelente munkába siető emberek elvették és a metrón a belváros (downtown) fele elolvasták; így minden reggel hajnalban keltem, mivel háromnegyed 6-ra ki kellett metrózzak és buszozzak a külvárosba, a végállomásig, Riverside-ig - odáig jöttek az emberek autóval a külvárosokból, ott leparkolták az autókat és mentek be dolgozni a belvárosba metróval Akkor ez furcsának tűnt, pedig ma mi is így járunk be Pilisszentkeresztről Budapestre a HÉV-vel :) Itt pedig BostonNOW helyett Metropolt osztogatnak :-) Boston, újságÍgy telt el vagy két hónap Bostonban, és gyűlt szépen lassan a pénzem. Utána elmentünk a road tripre, ami abból állt, hogy kaptunk egy kisebb kamiont, azt megpakoltuk poszterekkel és mentünk velük az egyetemi campus-okra árulni, szerte Amerikában. Mi Bostontól Indianapolisig jutottunk el, láttam közben a Niagarát, sőt, kétszer is (menetben és jövetben is - egyszer nappal, egyszer éjszaka, kivilágítva). Lenyűgöző volt... Aztán ahogy összegyűlt annyi pénz, gondoltam megrendelem a fotós cuccokat New Yorkból, a B&H-től: az a lehetőség kiesett, hogy elmenjünk New Yorkba, és ott vegyem meg őket, egyrészt mert nem esett útba a "Big Apple", másrészt pedig Amerikában úgy van, hogy az adott államban kell fizessél adót a termékekre (ami azért elég sok pénz lett volna), de ha online veszed és más államba shippingeled (kérded a kiszállítást), ahol az adott cégnek nincs üzlete vagy kirendeltsége, akkor nem fizetsz rá adót. Így kézenfekvő volt, hogy megrendelem a cégünk székhelyéhez, Bostonba (az már Massachusetts állam ugye), amúgy is mi egyfolytában úton voltunk és nem nagyon ültünk 3-4 napnál tovább egy városkában sem a road trippen. Persze voltak még bökkenők, bankkal és bankkártyával, de én mindet leküzdöttem és boldog voltam, amikor lenyomhattam az "Finalize Order" gombot a B&H oldalán... Ami ezután történt, arra nem szívesen gondolok vissza, mivel az egész amerikai nyarat beárnyékolta. A UPS-es fickó kiszállította Bostonba, a cég székhelyéhez a dobozt a fotós cuccokkal, letette a loading dock-ba (rakodó tér a földszinten) és felment aláíratni a papírt a céghez az I. emeletre. Amerikai "Dumb" Teddy munkatársam alá is írta nagy nyugodtan, meg se nézte mit ír alá, hisz naponta kapott a cég árút a raktárba. És nem ment le a csomagért. Mikor én aznap este, munka után, telefonáltam a céghez, hogy megjött-e a csomagom New Yorkból, kérdezték, hogy milyen csomag? Én láttam a UPS tracking oldalán, amin a csomag útját lehet követni, hogy "Delivered" (kiszállítva) státuszban volt a rendelésem, tehát mondom, hogy meg kellett ma érkezzen, nem kaptak semmit? Nem...

Nem szívesen emlékszem vissza ezekre a dolgokra a mai napig sem... A lényeg, hogy a doboz lennmaradt a loading dockban, mivel senki nem hozta fel, és ott valaki szépen felnyitotta és kiloptak belőle szinte mindent....... Egyedül az állvány maradt benne... Gondolom azt túl nehéz és feltűnő lett volna elvinni... Canon 30D váz, Canon 70-200mm f/4L, Canon 50mm f/1.8 és a széleslátószögű Sigma 10-20mm (az utolsó pillanatban emellett döntöttem a makró helyett, már nem emlékszem, hogy miért). Emellett még memóriakártyák, plusz aksi, még a lencsetakarító készletet is elvitték... $2400 értékű cucc volt a dobozban, a nyár során összekuprogatott pénzem nagyrésze (végülis szinte az egész, mert a repülőjegy meg volt véve oda-vissza otthonról, épp egy kevéske pénzt hagytam még apróságokra, ajándékokra). Mikor mondták a telefonban, hogy csak egy tripod van a dobozban... akkor éreztem, hogy megfordul velem a világ...

De nem adtam fel, és nem hagytam annyiban a dolgot. Összeszedtem magamat és visszaérve Bostonba elkezdődött a szélmalomharc. A UPS-nél nem volt mit csinálni, mert ők azzal mentegetőztek, hogy nekik aláírta Teddy (született: Amerikában) a papírt. Teddy csak vonogatta a vállát. Senki nem akarta vállalni a felelősséget. Telefonálás, emailek. Közben meg vészesen közeledett a hazautazás napja, október eleje (amikor lejárt a nyári work&travel vízumunk); ideiglenesen egy motelben laktunk, sokan a barátok közül már hazautaztak.

Leutaztam New Yorkba. A B&H-el akartam beszélni, személyesen. Ez a new york-i út volt életem egyik legkalandosabb 1-2 napja. Pénzem alig volt már, valami olcsó kínai busszal mentem, Én és az üres doboz - Útban New York felé - 2007ahol olyan közel voltak a székek egymáshoz, ahogy alig tudtam elférni (pedig nem vagyok egy nagydarab vagy magas ember).

...És vittem magammal a nagy üres dobozt, hogy megmutathassam a B&H-nek is keserves történetem bizonyítékát.

Éjjel értem New Yorkba, azt hiszem Chinatownban tett le a busz. Másnap reggelig az utcán kóboroltam, mert nem volt hova menjek aludni. Felcammogtam a Times Square-ig. Láttam a nagy New York-ot ébredni... Reggel aztán ott voltam a B&H-nél. Személyesen beszéltem a fejesekkel. Nagyon rendesek voltak, végighallgattak - nem mindennapi látvány lehettem a nagy dobozzal és egy nem mindennapi sztorival. Hitték is, nem is, amit mondtam. Így jutottam hát el végül New Yorkba, és így jutottam el a világhírű B&H-hez, ahol az elárusítók és a szakemberek nagyrésze, ahogy láttam, zsidó volt, kis kipával a fején. De mind-mind igen segítőkészek és barátságosak voltak. (itt van egy videó róluk, most találtam, érdemes megnézni...) Beszéltem ott egy öreg bácsival, ő azt mondta, hogy neki a nagyszülei még anno Magyarországon, Nagybányán (ma: Románia s Baia Mare) laktak... Kaptam ígéreteket, hogy utánanéznek az ügyemnek. New York, Times Square - 2007, ama szeptember 23-ának reggelénHittem is, nem is. Reménykedtem is, nem is. De ha már ott voltam New Yorkban, körülnéztem - 'kitudja eljutok-e még ide valaha' alapon. Végigjártam egyedül az összes turistalátványosságot, kiálltam a sort, hogy felmehessek az Empire State Building tetejére, baktattam a zsúfolt utcákon, fényképeztem (a Canon S3-as bridge gép volt végig velem Amerikában), elmentem a Ground 0-hoz, meglestem távolról a Szabadság-szobrot (felültem a kompra, de a szigetre már nem jutottam el), elmentem a Times Square-re, a Financial Districtbe, bandukoltam China Townban (olyan büdös, koszos helyen azelőtt és azóta sem voltam!). Jött az éjszaka és én a Times Sqare-en dekkoltam egy lépcsőn, ragadt le a szemem, már több mint 24 órája nem aludtam és a kínai busz csak valamikor másnap hajnalban indult vissza Bostonba... A nagy nehéz Dell laptopom, amit ezen a nyáron vettem, első néhány amerikai fizetésemből, ha jól emlékszem a BestBuy-ból, szóval ez a nehéz dög, amit végig magammal cipeltem, nos, lemerült teljesen - azon volt a részletes térképem New Yorkról, így próbáltam valahogy tájékozódni a hatalmas felhőkarcolók között (okostelefon, táblagép akkoriban még nem volt, így maradt a laptop :-) ) Később, valamikor este fél 11 fele, elmentem a Central Parkba is. Az éjfél a Rockefeller Centernél ért. Grand Central Station. Éjjel 2 körül megint a Times Square-en. Aztán valahol bealudtam. Életem leghosszabb órái voltak azok... De másnap már Bostonban voltam és ha jól emlékszem rá egy napra már indult is a repülőgépünk vissza Európába.

Itthonról is folyt a lázas e-mailezés és telefonálgatás a B&H-el és a bostoni cégemmel, megígérték, hogy amiben tudnak segítenek majd. El sem hittem, amikor október végén, hazaérve egy kirándulásról, ahol én voltam a másod-túravezető :) ezt az emailt olvashattam a B&H-től: "In order to ship your order to a new address, we will refund the money to your credit card within the next 2-3 business days, so you could place a new order and have it shipped to a different address." November elején pedig a B&H, úriember módjára, az utolsó centig visszautalta a pénzt az amerikai számlámra...

Akkor már nem is tudtam, hogy örüljek-e vagy sírjak, hogy egy teljesen reménytelen, vert helyzetből mégis vissza tudtam jönni... Nagy tanulság volt, és a keserű tapasztalatok ellenére végül iszonyú szerencsésnek mondhatom magam, hogy happy enddel végződött az amerikai kaland!

 

A Canon 30D váz és a lencsék így álom maradtak, és amikor 2007 őszén elvégeztem Nagyváradon a Tavirózsa Fotóklub (Clubul Fotografic Nufãrul) kezdőknek szóló tanfolyamát, még mindig az S3-assal fotózhattam csak. Székelyföldön - 2010 ősze © Fotó: Kőmíves RékaÚgy éreztem, hogy kinőttem már a bridge gépet és megértem egy tükörreflexesre. Nagy öröm volt, amikor a fotóstanfolyam végén a végzősök kiállítását hírdető plakátra az én képem került rá, amit egy ősrégi, filmes tükörreflexes géppel fotóztam a tanfolyam alatt. Egy fekete-fehér kép volt. Rajta két pad, egy őszi parkban.

Végül 2008 januárjában, sok töprengés és számolgatás után, sokak tanácsának ellenére, akik azt mondták, hogy ne kísértsem a sorsot, megrendeltem a B&H-től (honnan mástól?) életem első DSLR tükörreflexes gépét. Haza, Nagyváradra. $134.75 szállítási költséget fizettem rá, de csöppet sem sajnáltam... Rá pár napra elmentem Váradon a postára, szóltam, hogy csomagot várok Amerikából, ha megjön, azonnal hívjanak. Amikor végre-valahára szóltak, hogy megjött, rögtön szaladtam a postára, elrendeztem a vámot a vámossal, és rohantam haza egy nagy dobozzal, amiben egy beteljesült álom darabkái voltak...

De azért sokszor gondolok rá, hogy milyen furcsa azért: Amerikában, a nagy Ámerikában, a híres Bostonban ellopták a dolgaimat, de a sokak által kis koszosnak, elmaradottnak, szegénynek mondott Kelet-Európai Romániába minden gond és baj nélkül megérkezett a doboz a B&H-től, New Yorkból, a távoli Amerikából, a Nagy Tengeren túlról!...

Itthon aztán erős szívdobogások közepette csomagoltam ki a Canon EOS 40D vázat. Mekkora érzés volt kezembe fogni először, sosem felejtem el... Annyi kaland és annyi baj és annyi harc után, otthon, Nagyváradon, az én szobámban...

 

Végül a Canon EOS 40D váz mellett döntöttem, ami azelőtt nemrég jelent meg és került a boltokba. Sokat vacilláltam a 30D és a 40D között, végül főleg a nagyobb LCD és pár fejlettebb (parasztvakító) funkció miatt ez utóbbi mellett döntöttem. Sosem bántam meg ezt a döntést, már csak a nagyobb LCD miatt is megérte. Nagyon szerettem a 40D-met, ő volt az első DSLR-em!

Lencsékből szinte ugyanazokat vettem, mint amiket elloptak annak idején Bostonban, csak a Sigma 10-20mm-es széles helyett ezúttal a Canon 100mm-es makró mellett tettem le a voksomat. Rá egy évre gyűlt ki annyi pénzem, A bihari hegyekben - 2010 augusztusa © Fotó: Kőmíves Rékahogy vehessek egy széleslátószögűt, és sok keresgélés után végül nem a Sigma (és nem is a Canon 10-22mm), hanem a Tokina 11-16mm végig f/2.8-as mellett döntöttem, ami nagyon jó vételnek bizonyult és ami szerintem a mai napig a legjobb széleslátószögű lencse APS-C szenzorú gépekre.

 

Közben 2008-ban megírtam az államvizsga dolgozatomat is a PKE-n, aminek a címe ez volt: "Managementul dezvoltării durabile a turismului în Parcul Natural Apuseni" (magyarul: "A fenntartható fejlődésű turizmus menedzsmentje az Erdélyi-szigethegység Természetvédelmi Parkban" - csak halkan jegyzem meg, hogy ilyesmi nem létezik, sajnos... jó példa rá ez és ez). A temesvári bizottság, aki előtt bemutattam a dolgozatomat, tátott szájjal figyelte a pár perces bemutatót a védéskor, és akkora 10-es adott rá a végén, amekkorát csak lehet! :) Mondták is, hogy látszik, hogy szeretem a Természetet és a hegyeket, meglátszott a dolgozaton és a bemutatón is, hogy nagy szenvedélyem lehet a természetjárás! És ez így is van. Ez vitt engem a fotózásba, a Természet szépsége igézett meg és ragadott magával nem is akkor, amikor a Kelemenben vagy az Istenszékén, a Vigyázón vagy Pádison voltam, hanem sokkal régebben, talán kiskoromban, amikor még szüleimmel jártunk fel nyaranta az akkor még szinte érintetlen Lesi-tóhoz vagy a titokzatos Szent-Anna tóhoz (esténként apu mesélt a sátorban régi kirándulásokról fiatalkorából, mikor még lenn lehetett sátorozni a tó partján, s este néha lejött a medve itatni a bocsait a tóhoz...), jártunk szerte a szépséges és varázslatos Székelyföldön (akkor nem így nézett ki, mint ma, hanem valóban egy varázslatos kis eldugott világ volt, ahol élmény volt minden perc, minden találkozás, minden új hely), vagy fenn északon, a gyönyörű Máramarosban... vagy talán még azelőtt is, sokkalta régebben, egy másik életben valamikor... Ki tudná ez megmondani pontosan?

Aztán megint messze vitt a Sors otthonomtól, rá öt (!) napra, hogy leállamvizsgáztam 9.60-as teszteredménnyel és 10-es diplomamunkával, már indultunk is Csehországba, Brünnbe, barátnőmmel - UPDATE: azóta feleségemmel :) -, Rékával a világ egyik legnagyobb és legelismertebb IT cégéhez, az IBM-hez dolgozni.Réka és Zoli - Csehország, 2010 januárja

Jött egy lehetőség, még mi sem számítottunk rá, és mivel épp befejeztük az egyetemet, kapóra jött az állás. Gondoltuk: legalább látunk egy kis világot, élünk egy kicsit önállóan, tanulunk és tapasztalunk, és a CV-ben is jól fog mutatni egy ekkora cég neve, mint az IBM.

Szerencséseknek érezhettük magunkat, minden jól alakult, szép lakást kaptunk, munkahelyet egy remek kis magyar csapatban a magyar Helpdesken. Pár hónap után szétszéledt a csapat, alig páran maradtunk, aztán nyolc hónap után én is átmentem egy szerveres csoportba.

Sok helyre sikerült eljutnunk az itt töltött idő alatt, Csehországban és a környező országokban egyaránt! Voltunk például Lengyelországban, Krakkóban, Auschwitzban és Birkenauban (az egyik legnehezebben emészthető élményem...), de volt, hogy leugrottunk Ausztriába, Bécsbe korcsolyázni egyet (Wiener Eistraum) vagy nyáron elmentünk Olaszországba, Toszkánába fotózni. Csehországban is jártunk sokat, Brno környékén biciklivel (de jó bringautak vannak ott!), messzebb autóval és vonattal: Prága, Olmüc, Telč, Třebíč, Boskovice, Pernštejn, Lednice és Valtice, a Morva-karsztvidék, és voltunk egy rallyn is :) Szabadidőnkben bringáztunk, jártuk a környező dombokat és cseh vidékeket. Télen korcsolyáztunk, jártuk a behavazott erdőket. Nyaranta aztán - a szabadság ideje alatt - hazajöttünk, és jártuk az itthoni hegyeinket, sátoroztunk "Isten tenyerén"...

Ez volna hát az én negyed évszázados kicsi életem.

 

UPDATE, 2012. február: És hogyan tovább? 2012-t írunk, mi van azóta velem? Nos, elmondhatom: boldog vagyok, és számomra ez a legfontosabb. Házasodni készülök :) És most nagy váltás jön - Budapest.

UPDATE, 2012. június: egyelőre minden jól alakul és tetszik az élet Budapesten! :) A város nagy és zajos, de hamar megszoktam. A Duna közel van, és olyan jó néha kiülni egy kicsit a partjára. Néha kijárunk a Margit-szigetre, a környező parkokba, a Városligetbe, néha színházba megyünk, moziba, múzeumokba, előadásokra! Ez nagyon hiányzott a csehországi életből: a magyar szó, a magyar kultúra!

Ma viszont semmi különös nem történt, azon kívül, hogy eláztam rendesen! :)) Ilyen napok is vannak! :-)

Amúgy a blogon szoktam irogatni néha "értelmesebb" dolgokról :) újdonságokról, kirándulásokról, túrákról, mint pl. a hungaroringi bringázás esete :) Meg a makrózásról szóló irományom, amit igen komolytalan hangulatomban sikerült "papírra" vetnem :) Meg hasonlók.

UPDATE, 2013. július: a nagy Budapestről 2013 tavaszán Pilisszentkeresztre költözünk, fel a Kakashegyre, egy szép kis házikóba, közel az erdőhöz és a Természethez! :) Egy csodálatos, összetartó kis közösségbe csöppentünk itt a Kakashegyen, kicsit olyan, mintha egy hosszú út után hazaérkeztünk volna...

A "rólam" részt ezzel egyelőre befejezem, aztán majd mesélek személyesen, mikor találkozunk! :) Legyetek jók, én is igyekszem! :o)